I'm In Love With A Jacques Derrida

||| Inkei
Na, végre vége a Szigetnek, ami talán azt is jelenti, hogy lenyugszanak a kedélyek, és visszaáll a rend, vagyis nem fordulhat elő olyasmi, hogy sértődött Sziámi- és d’n’b-rajongók kommentelik a bejegyzéseket. Meglepő is lenne, ha a Scritti Politti szélsőséges indulatokat váltana ki, mert bár a név nem ismeretlen, a zenekart általában az új hullám „futottak még” előadói között raktározta el elméjében a popzene iránt az átlagosnál kissé jobban érdeklődő ember, ez a post meg elég hosszú lett ahhoz, hogy csak az olvassa el, akit tényleg érdekel is.

Neomarxista posztpunk? Egyslágeres szinti-pop csoda a nyolcvanas évekből? Fehér R&B? Vagy esetleg még egy alulértékelt géniusz? Nos, mind a négy igaz, és ennél még jóval több. De mindenekelőtt azt a többes számot tegyük rendbe, ugyanis a Scritti Politti kezdetben valódi zenekarként funkcionált, de röviddel később már csak Green Gartside projektjeit jelölte, és teszi ezt azóta is. Gartside pályafutása az egyik legkülönösebb út a poptörténelemben, szinte minden lényeges műfajt érintett, és megtapasztalta a sztárság és a tehetség átkát is. Mellesleg van aktualitása is, hiszen idén új lemezt jelentetett meg, méghozzá nem is akármilyet.

http://www.aggressiveart.org/sp_uk/pictures/1978-1982/green37.htm

A Green természetesen felvett név, amit az átlagos Paul helyett választott egy vonaton ülve, amikor az ablakon kinézve az első dolog, ami szemébe ötlött, az volt, hogy – nyár lévén – minden zöld. Ebből is látszik, hogy zavaros elmével van dolgunk, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Az egyébként walesi Gartside a leedsi egyetemen alapítja meg két barátjával a Scritti Polittit, miután látták a Sex Pistolst és a Damned-et. A zenekar neve Antonio Gramsci egyik könyvének címének elferdítése, és mindez nem véletlen, hiszen Gartside és a barátai bizony hithű marxisták voltak, sőt, komcsik. Londonba költöznek, méghozzá egy squatba, és halálosan komolyan veszik politikai elméleteiket. Röviddel később már meg is jelentetik első kislemezüket, amely a független lemezkiadás egyik híres története: a Skank Bloc Bologna volt az a lemez, aminek saját készítésű borítóján feltüntették az előállítás költségeit, és a saját lakcímüket is, és így adtak el belőle 15 ezret. A Skank Bloc Bologna igazi posztpunk reszelés: Gang Of Fourt idéző punk-funk, monoton basszus, izgága ének és kaparászó gitár. Utóbbi zenekarral együtt is turnéznak, ám Gartside betegesen lámpalázas minden fellépés előtt, és végül Brightonban egy koncert előtt összeesik. Szívroham gyanújával kórházba kerül, de később kiderül, hogy idegösszeomlás. Szülei kérésére visszamegy Walesbe lábadozni, és a Scritti Politti szünetelteti működését.

Ha Gartside itt kiszáll, akkor ma olyan elfeledett posztpunk úttörőkkel emlegetnék egy lapon a négy kiadott korai kislemez után, mint mondjuk a Pop Group. Azonban nem szállt ki, sőt, új impulzusok érték, hiszen az egyéves lábadozása alatt egyre több soul és R&B lemezt hallgat, és új zenei irányvonalon indul el. A hosszas pepecselés után kiadott első album már minden, csak nem punk: reggae, soul, funk és mindenekelőtt dallamos popzene, Gartside valószínűtlenül magas, „héliumos” énekhangjával. A majdnem kétméteres, szőke, fotogén megjelenésű énekes addigra már egyértelműen a Scritti Politti arca, a többiek csupán segítők. A Songs To Remember komoly siker lesz, listákra kerül, ami kicsit talán meglepő egy olyan lemeztől, amin szerepel egy Jacques Derrida című szám (egyébként egy kedves, korai T.Rex ihletésű dalocska), míg egy másikat (Asylums In Jerusalem) Nietzsche munkássága ihlette. Ekkor alakul ki Gartside-ról a „szofisztikált popzenész” kép, amit ma már kicsit szégyell, de akkor még komolyan gondolta, hogy filozófiai utalásokkal tömi tele a szövegeit (a marxizmusból addigra már egy kicsit visszavett), és ennek alapján nyugodtan gondolhatnánk fellengzős idiótának, pedig nem az: a Songs To Remember egy élvezetes lemez, a dalok nagy része még most is jó, noha kicsit zeneileg is „túl okos” akar lenni, és kilóg a lóláb. Az album egyik legbájosabb, noha kesernyés szövegvilágú számát, a The Sweetest Girl-t később a Madness vitte sikerre.



Újabb váltás: a régi Scritti-tagok szép lassan elmaradnak, Gartside pedig New Yorkba megy, ahol megpróbálja megcsinálni a Thriller fehér verzióját. Chaka Khan producerével és más, R&B-ben otthonos segítőkkel (no meg a jazz felől érkező Marcus Millerrel) veszi fel új lemezét, iszonyatos mennyiségű stúdióidőt felemésztve. A tökéletességre törekvő zenész a lehető legmodernebb hangzásra törekedett, és sikerült is neki: az akkor stílusteremtő Cupid & Psyche 85 ma már nevetségesen régimódinak hangzik (mint a legtöbb olyan zene, amely a technikai újításokra helyezi a hangsúlyt) a műanyag szinti-funkjával, az elektronikus dobhangjaival, a gagyinak tűnő szintetizátorokkal és persze a steril basszusokkal együtt. Egy szó, mint száz, manapság már nehéz megérteni, miért volt ez a lemez úttörő jelentőségű, és miben különbözött az akkor tömegével jelentkező szinti-pop albumoktól – leszámítva, hogy ha lehántjuk az újromantikus mázt a dalokról, azok magukban tényleg jók. Valóságos slágerözön, és bár Gartside élő fellépést már a brightoni krach óta nem vállal, mégis 15 percre sztárrá teszi a Scrittit, és egy dala (a később Miles Davis által is feldolgozott Perfect Way) Amerikában is nagy sláger lesz, ennek köszönhetően az együttes arrafelé csak egy one hit wonder a sok közül. Kész tényként szokás kezelni, hogy a Cupid & Psyche hangzása akkor nagyon is befolyásolt a popzenét, főleg az R&B zenészeket (így a soron következő Janet Jackson lemez is ezt a vonalat követi). Így lesz Gartside-ból filozófus helyett posztersztár (még a Vogue-ban is feltűnik), és az emberek nagy része a kellemes muzsikát hallgatva észre sem vette a trükkösen kifacsart szövegeket, például a The Word Girl reggae-popja arról szól, hogy Gartside magába a „girl” szóba szeret bele, és később esik csak le neki, hogy a szóhoz hús-vér ember is társul. Nagy baromságnak tűnik, mégis ez lett a Scritti Politti legnagyobb brit slágere.

Scritti Politti - Dr Abernathy
Scritti Politti - Snow In Sun

A soron következő lemezen aztán Gartside megint annyit tököl, hogy mire három év után megjelenik, már alig emlékszik valaki a Scrittire. A Provision egy slágert ugyan tartalmaz, de nem arat osztatlan sikert (nem véletlenül, első hallásra nem tűnik különbnek mondjuk az akkor divatos Johnny Hates Jazz slágereinél), pedig finom, soulos és ismételten „szupermodern” az album, mégis belesimul a nyolcvanas évek popmasszájába. Gartside közben szép lassan kiábrándul a popsztárságból, nem hajlandó nézni a modoros klipjeit, az önbizalma pedig hamar elpárolog. Csinál még két kislemezt, melyekre éppen a ragga volt nagy hatással, majd újra visszavonul Walesbe.

Teljesen eltűnik a nyilvánosság elől, és ideje nagy részében dartsot játszik a helyi pubban, sok Guinnesst iszik, nagyokat sétál a friss levegőn és néha Londonba utazik, hogy hiphop-lemezeket vegyen. A jogdíjak eltartják, ő pedig a kilencvenes évek végén hallat csak magáról újra: a Cupid & Psyche óta hűséges alkotótársával, Dave Gamsonnal 11 év után végre összehoz egy új lemezre való anyagot. Az Anomie & Bonhomie igen érdekes kísérlet a hiphop és a megszokott Scritti Politti hangzásvilág összepárosítására, de megosztja a közönséget. A régi Scrittit visszasíró rajongók menekülnek a raptől és a több tracken is szövegelő Mos Deftől, amiben némiképpen igazuk van, hiszen egyszer ugyan ütött a poén, de a többi számban erőltetettnek tűnnek a rapbetétek. Majdnem ugyanolyan rendszeridegen a lemezen a rock feltűnése: torzított gitárok, és már-már punkos power pop dalok is feltűnnek, míg Gartside is megemberesedik, szakállat növeszt, viszont a hangja ugyanolyan kóristafiús, mint 25 éves korában. Az Anomie & Bonhomie nem kap túl nagy nyilvánosságot, pedig összességében jó lemez, a Scritti a kritikusok nagy kedvence, és Gartside dalszerzői képességeit senki sem vonja kétségbe.

Fotó: www.overdaforest.com

És lássanak csodát, Gartside végleg megunja a vidéki tengés-lengést, visszaköltözik Londonba, megismerkedik néhány arccal a pubban, akikkel zenélgetni kezd, és idén márciusban pedig meg is házasodik, ami érzékenységét és pesszimista szövegeit nézve igencsak meglepő. Szép lassan leküzdi lámpalázát, és Double G and the Traitorous 3 néven koncertezni is kezdenek – 50 éves korára már kinövi a kamaszkori hülyeségeit az ember. Ami pedig a legfontosabb, új dalokat írt, és végre hallgatott régi mentorára, a Rough Trade kiadót vezető Geoff Travisre, és hagyta a fenébe a filozófiát, marxizmust, R&B-t, reggae-t, raggát, hiphopot és bárminemű trendiséget, hogy végre csak magukra a dalokra koncentráljon. Teljesen egyedül rögzítette őket a laptopján a hálószobájában, de nem amolyan Max Tundra-féle kísérleti minimál elektronikára kell gondolni, hanem egy időtlen, mégis modern hangzású poplemezre, gitárral és visszafogott szintivel. A hatások? Vissza az alapokhoz: Beatles, Beach Boys, Simon and Garfunkel, és a lényeg a dallamokon van, amelyek kevés kivétellel hibátlanok (a két mellékelt szám például az). A hiphopról csak énekel (The Boom Boom Bap), vagy helyenként becsempész egy-két minimál groove-ot, hiszen számos dal több darabból áll össze. Becsapós zene, mert elsőre valószínűleg a legtöbb hallgatónak elmegy a füle mellett, pedig Gartside mestere annak a módszernek, hogy jellegtelenül, lassacskán indítja dalait, és pont eltalálja azt a részt, amikor már nyúlnánk a „skip” gomb után, hogy ott egy tízpontos refrénnel fogja meg áldozatát.

Érdekes, hogy a White Bread Black Beer címre keresztelt album leginkább egy másik, szintén vidéki száműzetésben élő popgéniuszra emlékeztet: az Andy Partridge vezette XTC-re, amely szintén stúdióprojektként működik már 25 éve, miután Partridge idegösszeomlást kapott a turnézástól. Bár az XTC teljesen más utat járt be, mint a Scritti Politti: mindketten izgága, neurotikus zenével indultak, és most mindketten ugyanoda lyukadtak ki, a generációjukból talán csak Elvis Costellót övezi hasonló kritikai megbecsülés. Sőt, nemcsak kritikai: idén 40 éve, hogy megjelent a Pet Sounds, és Brian Wilson november 1-jén előadja az egész albumot az évfordulón, Los Angelesben. Tekintve, hogy Andy Partridge hajthatatlan az élő fellépésekre, nemcsak számomra logikus, hogy az előzenekar a Scritti Politti lesz.

Címkék: jazz funk reggae 2006 pop hiphop posztpunk uk brian wilson punk-funk the damned madness the beatles scritti politti green gartside wales sex pistols gang of four the pop group soul r&b t.rex janet jackson miles davis marcus miller szinti-pop johnny hates jazz mos def ragga max tundra the beach boys simon and garfunkel andy partridge xtc elvis costello double g and the traitorous 3 chaka kahn új hullám rough trade geoff travis dave gamson

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel