Vannak a popzenében lehetetlen feladatok, ilyen például Sean Lennonnak lenni, vagy egy olyan együttesben játszani, amelyik bármit is csinál, úgyis az egész világ egy másikhoz fogja hasonlítani. Augusztus 29-én egy ilyen zenekar, a Dirty Pretty Things is fellépett a bécsi Arenában, mindjárt a TV on the Radio után.



Dirty Pretty Things - Deadwood

Amikor a 2000-es évek legnagyobb brit popzenei ígérete, a Libertines, Pete Doherty kezelhetetlenségéből kifolyólag szétment, a saját szerző- és együttestársa lakásába néhány crackké tehető műszaki cikkért betörő Doherty a Babyshamblesbe csúszott át, míg a kifosztott lakás tulajdonosa, Carl Barat is új együttest alapított: a Dirty Pretty Thingset.

Barat külön pechje, hogy hiába volt ő a Libertines első számú dalszerzője, az eleve karizmatikusabb, a szétválás óta pedig Kate Moss kúrásával és elképesztő drogügyeivel folyamatosan a (brit) figyelem központjában álló Doherty mögött régen és most is csak másodhegedűs lehet. Annak ellenére is, hogy a Babyshambles munkássága a hallgathatatlanság határát súrolja, többnyire olyan számokkal, amiket még egy magára adó dzsánkinak is szégyellnie kellene.

A Dirty Pretty Things dalain nincs semmi szégyellnivaló. A Libertines-klasszikusokat ugyan nem közelítik meg, ám kellőképpen feszesek és punkosak, az éppen a Libertines nyomán felfutó új brit együtteseknek a Rakestől az Arctic Monkeysig terjedő palettáját simán lenyomják. Barat nem felejtett el zenét írni, és noha a producerként a Libertinesre is hatalmas hatással lévő Mick Jones egykori együttese, a Clash minden szám minden hangjában ott bujkál (a koncerten legalább három szám konkrétan a London Callingról lemaradt reggaes-punkos tinglitanglinak tűnt), a produkció egésze élvezhető volt.

Egy baj volt csak, de az meglehetős. A Dirty Pretty Things koncertje olyasminek tűnt, mintha létezne Popzenei Egyetem, annak meg egy Kortárs Brit Pop- és Rockzene szakirálya, amelyen év végén vizsgakoncertet kellene adni. Baraték minden egyes gesztusa, minden egyes ruhadarabja, minden egyes színpadon meggyújtott cigarettája és meghúzott borosüvege annyira tipikus volt, annyira kötelező kellék, hogy az összhatás hihetetlenül művinek, hogy azt ne mondjam, aljasul kiszámítottnak tűnt. Ez alól még az sem jelentett mentséget, hogy ezt a színteret, a szűk csípőfarmereket, a kócos hajat, a most-keltem-a-camdeni-lakásomban-ahol-csak-egy-matrac-és-néhány-Kinks-lemez-a-berendezés-van-nálad-heroin? imidzset, a kellékként használt Union Jacket, a homoerotika határát súroló színpadi összeborulásokat így egyben valóban Barat és Doherty találták ki. Sajnos az elmúlt öt évben ezt a mintát annyian fel- és elhasználták, hogy már az alapító atyának sem áll jól. Illetve Dohertynek lehet, de arról még nem tudtam személyesen meggyőződni.

Játszottak néhány számot Barat ex-együttesétől is, záródalként például az I Get Alongot, ami a végén előadott, szintén rendkívül kínos és mesterkélt mikrofonállvány-felrúgások ellenére is pöpecül lett előadva, Az együttes Barat kartörésének okán ezt a turnét egy plusz gitárossal nyomja, a Libertines-klón Paddingtonsból kölcsönkért Josh Hubbard volt az ötödik tag. Szegény ember vízzel főz, ha már a Libertines-koncert nem jött soha össze, legalább a Dirty Pretty Thingset elkaptam.