Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

And Then Nothing Turned Itself Inside-Out

||| Inkei
Aki szerint az image nem számít egy előadónál, az hülye. A szövegek, a lemezborítók, a nyilatkozatok, az öltözködés, a frizurák és az összes – néha talán feleslegesnek tűnő – külsőség befolyásolja a legtöbb hallgatót, tudat alatt még azokat is, akiknek állításuk szerint csak a zene a fontos. Nem egyszer megtörtént, hogy valamiért eldöntöttem egy adott zenekarról, hogy szimpatikus, és minden idegszálammal azon voltam, hogy tetsszen a zenéje, míg másoknak erre jóval kevesebb esélyt adtam. Igaz, egy idő után, ahogy gyarapodtak a kedvenceim, be kellett látnom, hogy nem lehet mind a hatszázharmincnyolc általam nagyra tartott zenész egyszerre jó fej is. Így aztán egyre több nagyképű pozőr, hiteltelen műmájer vagy éppen hízásnak indult, öregedő, vényakúpulóveres pofa csúszott át a szűrőmön, de azért a szabályok továbbra is érvényben maradtak.

Ezek alapján nem tudtam sohasem komolyan venni a Yo La Tengót. Élénken megmaradt bennem egy Alec Empire-interjú, amelyben a brutáldigitál berlini elektro-terrorista a Yo La Tengót említette, mint az általa koncerten látott legellenszenvesebb zenekart. Állítása szerint úgy néztek ki, mintha középkorú tanárok lettek volna, és tetejében folyton nyafogtak a körülmények meg a hangzás miatt.



Yo La Tengo - Beanbag Chair
Yo La Tengo - I Should Have Known Better

És tényleg: az összes fotó, amin láttam őket, kardigános, fájóan uncool arcokat mutatott, az archetipikus kisvárosi indie zenekart, amelynek több köze van mondjuk Virginia Woolfhoz, mint bármelyik rendes rockzenekarhoz. Az is idegesített, hogy a zenekar vezetőjét úgy hívják, hogy Ira Kaplan, akiről ráadásul évekig azt hittem, hogy ilyen névvel csak nő lehet, de akkor se lett sokkal rokonszenvesebb, amikor kiderült, hogy egy az önjelölt Lou Reed-utódok közül. Végképp hab volt a tortán, hogy a várost, amiből származtak, úgy hívták, hogy Hoboken. Képtelenül hülye városnév, bár erről mondjuk nem a tagok tehetnek.

Aztán néhány évvel ezelőtt végre keresztezték egymást útjaink a zenekarral, és két lemezt is kölcsönkaptam. Tulajdonképpen nem is volt velük semmi gondom – bár kicsit egyenetlennek tűnt mindkettő –, de annyira nem voltak jók, hogy eloszlassák az összes előítéletemet, úgyhogy csak rendkívül ritkán fanyalodtam Yo La Tengo-lemezekre. Az idei album sem csigázott fel túlzottan, néhány lelkes kritika és ismerős azonban újra előhozta belőlem a kíváncsiságot, és tettem egy próbát az ősszel megjelent új lemezzel (I Am Not Afraid Of You And I Will Beat Your Ass). Hát, ha azt mondom, hogy az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése, akkor sem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire tetszik. Jó, nem hibátlan, és azt sem értem, hogy az első és az utolsó szám miért ilyen baromi hosszú (tízpercesnél is hosszabbak, botrány!). Ezen kívül viszont túl sok panaszom nem lehet, még csak feltűnő Velvet Underground-nekrofíliával sem lehet vádolni őket, mert a lemez változatos, van tökéletesen hangszerelt, elegáns kamara-popdal, aztán lo-fi garázsrock orgonával, vagy a Stereolab-et idézően monoton noise pop, szóval van itt minden. Közös bennük, hogy a legtöbb dal tök jó, akár Ira Kaplan, akár a felesége, Georgia Hubley énekli őket, és annyiféle hatás visszhangzik a lemezen, hogy valószínűleg csak nekem jut eszembe a Delgados (a Black Flowers kapcsán) vagy a They Might Be Giants (Beanbag Chair), de még mondhatnék csomó más nevet is.



Hogy ezt szükséges-e kontextusba helyezni, nem tudom, mindenesetre most minden eddiginél hajlamosabb vagyok azt gondolni, hogy egy adott zenekar tíz-húsz év után is fejlődhet, és nem feltétlenül csak magát ismétli. Ugyanis a punk/new wave előadókon szocializálódott zenehallgatóként sokáig megrögzötten hittem abban az alapigazságban, miszerint egy adott együttesnek az első három (kivételes esetben öt) lemezéből kerül ki a legjobb, utána már jön a lejtő. Ennek is köszönhető talán, hogy szinte mániákusan kerestem az új és fiatal zenekarokat, és ha hű maradtam volna ehhez az elvemhez, akkor az idei évvel igen nagy bajban lennék. És bár még ott nem tartok, hogy az új Dylant vagy a félelmetes Scott Walkert hallgassam, de az idei év általam hallott jó poplemezei közül a legtöbbet bizony a minimum tíz éve pályán levő előadók csinálták – Sparks, Belle & Sebastian, Pet Shop Boys, Scritti Politti és hát igen, a Yo La Tengo.

1 komment

Címkék: indie punk 2006 usa new wave bob dylan garage rock velvet underground scritti politti stereolab belle & sebastian yo la tengo alec empire ira kaplan sparks pet shop boys hoboken scott walker the delgados they might be giants chamber pop noise pop georgia hubley

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel