New Day Rising


Q: Miért nem frissül a RKAL!????

A: Mert mással foglalkoztunk.

Q: Mivel?
A: Összeálltunk a Quart.hu-val.

Q: Miért?
A: Mert olyat fogunk csinálni, ami ebben az országban még nem volt: színvonalas popzenei médiumot. Kritikák, hírek, feleslegesen szőrszálhasogató elemzések napi rendszerességgel. Ráadásul olyanok fogják mindezt csinálni, akik egyrészt értenek hozzá, másrészt még írni is tudnak. Forradalom!

Q: Az nem zavar titeket, hogy a Quarton annyi világzene meg köcsög jazz van?
A: De igen, viszont mostantól majd módosulnak az arányok.

Q: A Quarton is lesz letölthető mp3? Én azt úgy szeretem!
A: Dolgozunk a megoldáson, valahogy biztosan lesz.

Q: Mi lesz a RKAL! archívumával?
A: Elveszni tuti nem fog, majd kitaláljuk.

Q: Folytatódik a punktörténeti sorozat a Quarton?
A: Igen.

Q: A Quarton van RSS?
A: Aha, csak nem latszik. http://quart.hu/rss.php

16 komment

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - 6. X

Punkegyüttes egy költészeti workshopban alakul. Punkegyüttes első lemezén mindjárt egy Doors-feldolgozást is eljátszik, ráadásul producernek Ray Manzareket, Jim Morrison billentyűsét kéri fel. Punkegyüttesnek valami különlegeset kell tudnia ahhoz, hogy a szofisztikált intellektust és a mocsadék hippiket tiszta szívből gyűlölő 1978-as Los Angeles-i punkok hajlandóak legyenek lenyelni. És tényleg: az X nem csupán a nagyon gyorsan kiégő korai kaliforniai punkszíntérnek volt a legjobb együttese, hanem a néhány akkordot túllépve is nagyok tudtak lenni. Meg eleve nem is csak néhány akkorddal indultak, sokkal, de sokkal okosabbak és ügyesebbek voltak ők annál.

X - We're Desperate
X - Johnny Hit and Run Pauline
X - Sex and Dying in High Society
X - Los Angeles
X - I Must Not Think Bad Thoughts

Az X zenéjét három dolog határozta meg alapvetően: a lassú tempó, a női vonyítás, valamint Billy Zoom. Kezdjük a punkmércével mérve kifejezetten komótosan döcögő számokkal, mert talán ez volt a legfontosabb. Az X volt az egyetlen jelentősebb hetvenes években indult amerikai punkegyüttes, amely soha, egyetlen pillanatig nem szállt be a szcénán végigsöprő, majd azt megölő gyorsulási versenybe. Ahogy a punk hardcore-rá vált, majd kicsit később még a thrash is belefolyt, egyre gyakoribbá váltak az egy perc körüli számok. Hirtelen a dal, mint olyan, régimódi hülyeséggé vált, ami helyett a modern, kopasz fiatalok inkább a hadarva üvöltést választották. Akik a Ramones életművét egyetlen összefüggő masszának képzelik, nyilván nincsenek azzal tisztában, hogy még őket is elkapta a gépszíj, és a nyolcvanas évek elején szabályos hardcore-rohamokat írtak (Animal Boy, Wart Hog, ésatöbbi). Az X azonban nem hogy nem gyorsult, hanem kifejezetten egyre lassabb, egyre klasszikusabb rockdalokat írt. A nyolcvanas években kiadott nagylemezeikre már a punk címkét is nagyon nehéz lenne rásütni, ám ettől egy cseppet sem gyengébbek az első két albumuknál. Az 1983-as More Fun in the New World különösen erős, tele jobbnál jobb, szellemes és fineszes dalokkal. A lassú tempónak köszönhetően mellesleg az X állt az összes amerikai punkegyüttes közül talán a legközelebb a brit punkhoz, életművük mindenkinek ajánlható, aki semmit nem visel el ami a Buzzcockstól meg a Pistolstól nyugatra született.

tovább »

10 komment

Címkék: punk usa 1980 1983 x 1981 exene cervenka john doe billy zoom poly styrene wendy o. williams penelope houston alice bag the germs the doors ray manzarek belinda carlisle the go-go's brian setzer

Have you got anything a bit more uptempo?

||| Inkei
Minek kell ahhoz történnie, hogy feldobódjunk, ha már hetek óta nem láttuk a napot, lehangolóan szürke városban élünk, és már javában forgatja a seprűnyelet a seggünkben a december? A kedd esti tapasztalataim szerint minimum annak, hogy két, szemmel láthatóan hibbant csaj, idióta frizurákkal ugrabugráljon, és visítozzon előreprogramozott elektrós alapokra. A Gumipop által Budapestre hívott együttesek közül eddig a Robots In Disguise az egyetlen, amit már volt szerencsém ismerni korábban is: még jó négy éve olvastam róluk először a németek rendkívül trendi magazinjában, a Spexben. Akkor éppen az előző bejegyzésben emlegetett Bishez hasonlították a duót, aminél azért vannak jobb analógiák is. A pár év alatt beszerzett néhány szám alapján az Álcázott Robotokat valahová a Chicks On Speed környékére helyeztem, aminél nincs jobb hasonlatom azóta sem: punkos, minimál elektro-pop, kiabáló csajok hülye ruhákban, nagyjából mindkét együttest így lehet jellemezni.



Robots In Disguise - Argument

Robots In Disguise - Turn It Up


A fent leírt körülmények ismeretében túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon izgatott lettem volna, ahogy a Kultiplexben várakoztam a koncertre, de aztán egyáltalán nem bántam meg, hogy a Charlton – Blackburn meccs helyett őket választottam. Pillanatok alatt remek hangulatot teremtettek, és hamar kiragadták a közönség nagyobbik részét az itthoni koncertekre jellemző félszeg cipőbámulásból és zsebre dugott kézzel való ácsorgásból, még akkor is, ha nem volt szó nagy tömegről. Sue Denim és Dee Plume, illetve a remek nevű ausztrál dobos, Ann Droid ugyan hamar kiderült, hogy a puristákra fittyet hányva a zenének csak a töredékét játsszák élőben, de talán az se zavart volna, ha az egészet playbackről nyomják, annyira jó show volt.

Idétlenek voltak és gátlástalanok, néha gitárt ragadtak, vagy furulyán játszották le a You Really Got Me szólóját, de a két csaj energiájának nagy részét a kiabálás és a hiperaktív rohangálás emésztette fel. A barna hajú Dee Plume ráadásul kétszer is olyan stage divingra vállalkozott, amit az ember csak idióta hácésektől várna, és az sem zavarta, hogy nem beszélhettünk a kezek erdejéről. Kicsit talán lehetett volna hosszabb is, bár túl sok számuk tényleg nincs, hat év alatt eddig két nagylemezt sikerült összehozniuk. A Robots In Disguise viszont – ahogy ez a koncerten is látszott – legalább annyira performance-art (még ha szörnyen hangzik is), mint valódi zenekar, így egy BBC kultsorozatban is szerepelnek, és amúgy is inkább a fellépéseikre helyezik a hangsúlyt, mintsem a dalszerzésre. Szóval tök jó, hogy itt voltak, és mertek hülyék lenni, még több ilyenre lenne szükség. Köszönjük.

8 komment

Címkék: 2006 koncert gumipop elektro-pop bis robots in disguise chicks on speed elektro-punk sue denim dee plume ann droid spex

Kill Your Boyfriend!

||| Inkei

Azt írja az újság, aminek az olvasását ma már nem szokás bevallani, hogy – egyelőre két koncert erejéig – újra összeáll a kilencvenes évek egyik legkedvesebb popzenekara, a Bis. A John Peel által is futtatott skót trió rettentő fiatalon lépett a porondra: a Clark testvérek és duci barátnőjük 17-18 évesek voltak, amikor megjelentek első kislemezeik, melyek egyre nagyobb figyelmet keltettek. 1996-ban a Bis volt az első zenekar, amely lemezszerződés nélkül léphetett fel a Top Of The Pops-ban, és rövid ideig a hanyatlóban levő brit pop ifjú reménysége volt. Ez volt azonban az az időszak, amikor az Oasis uralta a szigetországot, és a köpönyegéből előbújt, manapság már csak a cikiség non plus ultrájaként emlegetett középszerű retrobandák (Ocean Colour Scene, Reef, Northern Uproar, stb.) szedték össze a Gallagherék után hagyott szemetet – ezért is lett az irányzat gúnyneve Noelrock vagy Dadrock. Utóbbi a beszédesebb név, hiszen mindent elmond azokról a zenekarokról: gond nélkül lehetett hallgatni a szülők jelenlétében is.

Bis - School Disco
Bis - Kill Yr Boyfriend

Bis - Action And Drama

Ebbe az idillbe rondított bele a Bis idétlen macskazenéje, amely nemcsak a szülőket idegesítette fel, de többnyire a gyerekeiket is, így az ígéretesen induló együttes rövid időn belül megfeneklett a kultuszstátusnál. Mindent elmond, hogy az infantilis zenék Mekkájában, Japánban vált népszerűvé: a debütalbumból ott az első héten százezer kelt el, míg a briteknél fel se került a Top 40-re. Főleg nem meglepő mindez, ha megnézzük a lemezborítók képregényszerű rajzait (a szintis-énekesnő, Manda Rin alkotásai), melyeken a tagok is képregénybe való hősökként tűntek fel. Sci-Fi Steven, Manda Rin és John Disco utána még egy underground klubsikerrel (Eurodisco) kerültek a listákra, majd egyre inkább eltűntek a nagyközönség szeme elől, és 2003-ban csendben el is váltak útjaik. Igencsak frusztráló lehetett számukra átélni azt, hogy nagyjából a feloszlásukkal egy időben vált népszerűvé egy rakás olyan előadó, amely pontosan ugyanazokat a hivatkozási pontokat használta, mint ők: new wave, elektropop, riot grrrl, diszkó, punk és némi hiphop. Sőt, ha létezik eszményi diszkópunk zenekar, akkor a Bis feltétlenül az, számos dala iskolapéldája a punkos elemekkel dekorált, slágeres és táncolható popzenének. Ezt amúgy a Powerpuff Girls készítői is felfedezték, és a Bist kérték fel az outro megírására, ami igazán testhezálló feladat volt a tagok számára. Ezek után nem csoda, hogy a BBC is leszerződtette őket egy másik rajzfilmsorozatba.

Amúgy simán elképzelhető, hogy sokak számára idegesítő Manda Rin visítozása az amúgy is idétlen zenét megfejelve, ráadásul maguk a tagok is tettek arról, hogy idegesítőek legyenek, kicsit túl komolyan véve az underground és független pózaikat. Nem szerződtek nagy kiadóhoz, és amúgy is kicsit szektás módon álltak az indie esztétikához, ami hosszú távon tényleg unalmas (Steve manapság legszívesebben pofon is ütné 10 évvel ezelőtti önmagát). Viszont elsőrangú refréneket írtak, ellenállhatatlan báj áradt belőlük, szándékosan uncoolok és infantilisek voltak, Manda Rin pedig ráadásként még kövér is (hogy aztán később lefogyjon és drámai átalakuláson menjen keresztül). A videóik is viccesek, de ahogy a zene, úgy a klipek is fokozatosan profibbak lettek, elveszítve ezzel a kezdeti idők  gyerekes barkács-sármját. Én például életem egyik tragédiájának tartom, hogy már jócskán elmúltam húszéves, amikor megismertem a Bist, és kicsit hülyén éreztem magam mondjuk a School Disco című szám hallgatása közben, de végül is mindegy, így is egyből levett a lábamról első lemezük, a New Transistor Heroes, majd a kicsit polírozottabb, elektronikusabb folytatás, a Social Dancing is, későbbi lemezeik már túlzottan elmentek a techno felé, vagy csak szimplán nem voltak elég jók. A Bis feloszlása után két plusz taggal Data Panik néven alakult újjá, hogy két kislemez után ugyancsak feloszoljon, de most itt a New Transistor Heroes tízéves évfordulója, és az egyébként szólókarrieren dolgozó Amandából, továbbá a Clark fivérekből, Stevenből és Johnból újra Manda Rin, Sci-Fi Steven és John Disco lesz, és még az is lehet, hogy nemcsak két koncert erejéig.

5 komment

Címkék: indie punk hiphop new wave uk disco elektro-pop discopunk john peel bis skócia manda rin sci-fi steven john disco data panik riot grrrl powerpuff girls

Eye Control 2006/11/14

1. Minden idők legjobb nője legjobb formájában. A Blondie-val kapcsolatban sokan nem értik, hogy miért is tartoztak a hetvenes évek New York-i punk színteréhez, úgyhogy ezt a videót mindannyiuknak küldjük sok szeretettel. A csúcson lévő Debbie Harrynál jobb csaj nem állt még popszínpadon, buzi legyen a talpán, akinek a 2:21-nél kezdődő seggrázástól nem.

2. Minden idők legjobb nagymamája. Késői Blondie-felvételeket nézni többnyire nem túl vidám dolog, Debbie felett is elszálltak az évek, ő már a hetvenes években sem volt annyira fiatal. Ezen a 2004-es felvételen mégis összeálltak a dolgok, majdnem olyan cuki, mint újkorában. Nekünk bármikor süthetne palacsintát.

3. A szintipunk keresztapjai. A Nervous Gender Magyarországon sajnos gyakorlatilag ismeretlen, és a világon máshol sem sokkal jobb a helyzet. Pedig az együttes, amelyben egy nyolc éves dobos kísért egy rakás mexikóit és homokost, tényleg minden tiszteletet megérdemel. Az ezen a felvételen legutolsóként előadott Confession felbukkant a Soft Pink Truth punkfeldolgozás-lemezén is, és ha valaki nem akarja végignézni a meglehetősen tömény tíz percet, koncentráljon erre a számra. Elidegenedés és gyűlölet a legmagasabb fokozaton.

tovább »

14 komment

Címkék: serge gainsbourg frank black blondie debbie harry eye control johnny thunders france gall die toten hosen lightning seeds nervous gender cutty ranks neophyte

There's Nothing OK with You

Két fontos leckével gazdagodtam november 6-án este a bécsi Lemonheads koncerten. Először is azzal, hogy nem kötelező megnézni az előzenekart, annak viszont azért nem árt utánanézni, hogy egyáltalán ki lép fel. Mert ha az ember nincs résen, akkor az előtérben sörözik, miközben a benti teremben Eugene Kelly, a Vaselines agya adja elő remek dalait, Molly's Lips és Son of a Gun inkluzíve. Még jó, hogy erre csak másnap derült fény, különben a főattrakciót is rossz szájízzel néztem volna. A másik lecke pedig, és ezt már sajnos csak a gyerekem fejébe verhetem bele, mert felettem elszállt az idő, hogy az ember tinédzserkori idoljait még idejében nézze meg, nem pedig miután az egykor ünnepelt hős tíz évet masszív drogozással töltött.

The Lemonheads - Kitchen
The Lemonheads – My Drug Buddy
The Lemonheads – Rudderless
The Lemonheads – Great Big No
The Lemonheads – Alison's Starting to Happen

13 és 17 éves korom közt annyira szerettem Evan Dandot, amennyire egy heteroszexuális magyar tinédzser szerethet egy amerikai huszonévest. Érzéseimmel nem voltam egyedül, volt néhány hónap 1992-93-ban, amikor úgy tűnt, Dando még Kurt Cobaint is simán túlnövi. Szép volt és tehetséges, a mainstream sokkal könnyebben tudta lenyelni, mint egy hasfájós heroinistát. Dando azonban nem hagyta, hogy megemésszék, és bár a fejét nem durrantotta szét, olyan sikeresen ráállt minden létező kábítószerre – elsősorban a crackre -, hogy hamarosan eltűnt a süllyesztőben, ahonnét gyakorlatilag csak az idei Lemonheads nagylemezzel sikerült kimászni.

tovább »

8 komment

Címkék: koncert 1992 1993 bécs kurt cobain the lemonheads evand dando eugene kelly gram parsons the vaselines

Ignoring the tenets and trends of the music industry

||| Inkei

Ez a Clinic mottója az együttes MySpace oldalán, pedig az ezredfordulón még túlzás nélkül úgy tűnhetett, hogy a liverpooli négyes lesz a 21. század egyik első indie sikerzenekara. Nem véletlenül harangozták be ezt a koncertbejátszást és mini-interjút akkor úgy, hogy „nemcsak a Cream és Michael Owen van ám Liverpoolban”, 2000 környékén tényleg a Clinic körül volt az egyik legkomolyabb hype a briteknél. Azonban hiába voltak a lelkesedő kritikák világ- és Európa-szerte, nem sikerült az, ami az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének Caporettónál, és a kvartett kétévente megjelenő albumai manapság már csak a hűséges fanokat hozzák lázba. Nem is nagy túlzás egy mondatban említeni a Clinicet és Michael Owent, hiszen jelen pillanatban úgy tűnik, sem a zenekar, sem pedig a felettébb sérülékeny angol csatár nem tud megfelelni a hozzá fűzött reményekhez.

Clinic - Children Of Kellogg

Oké, a párhuzam annyiban sántít, hogy Owen még így is világhírű futballista, ezt a négy sebészmaszkos fiatalembert viszont ma már az átlagos, NME-olvasó brit tizenéves sem biztos, hogy ismeri. Sőt, amikor két éve Liverpoolban voltam, már akkor is alig találtam valakit, akinek mondott valamit a zenekar neve (bezzeg a Coralt meg a Zutonst mindenki ismerte). Hogy miért nem sikerült a Clinicnek az, ami mondjuk az ugyanahhoz a kiadóhoz szerződő Franz Ferdinandnak, két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy túlságosan bizarr volt a nagyközönségnek, mind a valószínűtlen zene, mind pedig a sebészmaszkok. Ne feledjük azt sem, hogy a Clinic pont abban a korszakban jelent meg a színen, amely talán legkevésbé kedvezett az újszerű hangzást kereső gitárzenekaroknak (hogy mást ne mondjak, a fentebb már belinkelt interjúban a Coldplay és a Muse neve hangzik el példaként a kor sikeres együtteseire).

A másik indok pedig a zenekar látszólagos képtelensége a megújulásra. Tény, hogy az a bizonyos mindent eldöntő harmadik lemez sokunk számára jelentett csalódást, és véglegessé vált, a Clinic gettóba zárta saját magát, és csak egy sablont tud ismételni. Ezek után az idei lemezt már minimális várakozás előzte csak meg, de talán pont ez segített abban, hogy értékelni tudjam ezt az állandóságot. A most megjelent Visitations ugyanis hozza a formát, de ez most valahogy mégis jó. Talán azért, mert hanyagolják a keleties kalandozásokat, és maradnak a kaptafánál, annál a meghatározhatatlan, monoton és semmihez sem hasonlíthatóan különös valaminél, amit eddig is csináltak. Talán azért, mert most valahogy jobban, rockosabban szólal meg a cucc, és végül talán azért, mert szimplán jobbak a dalok, fene tudja. Ha politikailag korrekt módon próbálnám körülírni a Clinic zenéjét, akkor azt mondanám, hogy autista földönkívüliek játszhatják így a rock’n’rollt, ha meg nem vagyunk PC-k, akkor simán a "szefós UFO rock" a megfelelő jellemzés. De inkább mindenki döntse el maga az új lemez egyik legjobb száma alapján.

5 komment

Címkék: indie 2006 franz ferdinand uk clinic liverpool the coral the zutons domino records

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – 7. NOFX

Mielőtt rátérnék tízes listám legmeglepőbb, a nemzetközi punkéletben minden bizonnyal globális botrányt okozó szereplőire, foglalkozzunk egy kicsit az egyetlen kérdéssel, amely még a Miért beteg a magyar foci?-nál is többször és feleslegesebben hangzott el a világtörténelemben: Is Punk Dead?

Az első brit punkhullám 1978 január 14-én, amikor a Sex Pistols utolsó, San Francisco-i koncertjén Johnny Rotten a legendás Ever get the feeling you've been cheated? mondattal levonult a színpadról, egészen biztosan halott volt. Akkorra már a brit sajtó is eltemette, és a londoni punkszcéna túlélőinek visszaemlékezései alapján már 1977-ben is alig mozgott, csak ezt a közönség még nem vette észre. A következő két-három-négy évben a punk meghalt a másik két központban, New Yorkban és Kaliforniában is, és, akárcsak Angliában, new wave, postpunk, hardcore és sok minden egyéb lett belőle.

A punk akkor purcant ki, amikor a kezdeti lendület, amely még a popzene mozgalmas történetében is párját ritkította, kifulladt. A punk eredetileg – bár persze sokszor inkább csak a szlogenek szintjén, mint a valóságban – tiszta lappal indított, és megtagadott mindent, ami előtte történt. No Elvis, Beatles or the Rolling Stones in 1977, ahogy a Clash nagyon helyesen énekelte. A tiszta lap azonban hamarosan koszos lett, és az első punkok hatására alakuló együttesek már inkább azzal voltak elfoglalva, hogy olyanok legyenek, mint a példaképeik, ahelyett, hogy valami hasonlóan újat tettek volna le az asztalra. A punk így kifújt, kiveszett belőle a radikalizmus és az újítás, ennek következtében unalmas lett, a tehetségesebbje pedig elkezdett új, az elemi ordibálásnál bonyolultabb utakat keresni. Akik ezekben a nehéz időkben is kitartottak a Punk’s Not Dead mellett, azokból lett az Exploited.

tovább »

10 komment

Címkék: punk usa screeching weasel green day refused 1992 2003 the offspring nofx bad religion fat mike toy dolls 1994 rancid blink 182 avril lavigne nation of ulysses the locust born against

Faces fall before my feet like blood onto a clean white sheet

||| Inkei

Hát, kicsit nyomott őszünk van itt Budapesten, szó se róla, nem csoda, ha nem pörög ezerrel egy zeneblog az ilyen időkben, nem igaz? Ráadásul a blog egyik állandó szerzője szerint túlzottan is múltidéző az oldal, keveset foglalkozunk az új zenékkel. Az már egy másik kérdés, hogy ő közben éppen azzal van elfoglalva, hogy feloszlott vagy jelentéktelenségbe szürkült kaliforniai deszkáspunk zenekarokat rangsoroljon, ezért most itt egy vadonatúj szám egy olyan lemezről, ami a héten jelent meg.



Robbie Williams - Kiss Me

Robbie Williams "elektrós" és hiphopos új lemeze, a Rudebox feltűnően megosztotta a hivatásos és az önjelölt kritikusokat egyaránt. Én most tartózkodnék a direkt állásfoglalástól, csak annyit jegyeznék meg, hogy lehet, hogy tényleg nem kéne Robbie-nak erőltetni ezt a rappelést, meg minden, de legalább nem unalmas az album, mert az előző ugyanis az volt, de rettenetesen. Az a tavalyi Intensive Care lett az első lemez, amit új dalszerző partnerével, Stephen Duffyval írt, és most a Rudeboxon éppen előtte tiszteleg azzal, hogy a legismertebb számát dolgozza fel. A Kiss Me a naivitásban és suta érzelgősségben valósággal tobzódó nyolcvanas évek közepén volt sláger, és pont ezen tulajdonságai miatt őrizte meg mai napig a vonzerejét, melyet még az elavult szintihangzás sem tudott megtörni. A Kiss Me-t a jóisten is slágernek teremtette, de évek kellettek hozzá, mire végre a sokadik verziója felkerült a listákra, ahol aztán nagy karriert futott be 1985 tavaszán. Naiv, ártatlan és ellenállhatatlanul bájos dalocska ez, akárcsak a hozzá társuló nagylemez, és Duffy talán nem véletlenül váltott utána stílust, érezhette, hogy ezt már úgysem tudja überelni (erről talán majd bővebben is később, hiszen megér egy külön postot egy Duran Duran-tagból lett folktrubadúr).



Szóval, a Kiss Me tipikusan az a szám, aminek hallatán az ember szerelmes lesz, vagy legalábbis szeretne az lenni. Lehet, hogy így volt ezzel a mi Robbie-nk is, de valószínűbb, hogy ez inkább amolyan hommage a mester előtt, ráadásul nem is nagyon lehet elrontani. Ezúttal jóval izmosabb, sőt, bunkóbb hangzást kapott (a house körökben nagyra tartott Joey Negro jóvoltából), és a vékony dobgép-hangzáson alapuló eredeti változattal ellentétben kifejezetten táncolható lett: egy elég átlagos hangzású diszkószám, de a dallam kimenti a proletárok markából. Igaz, így meg pont az originál verzió ártatlansága és naivitása veszik ki belőle, azért kicsit kár. Aztán, hogy Robbie Williams rájön-e valaha is, hogy sokkal hitelesebb, ahogy zsúfolásig megtölti a gay klubok táncterét, mint amikor összeráncolt homlokú, steril, középtempós rádiórockot énekel, az legyen az ő gondja.

2 komment

Címkék: new wave uk disco elektro-pop stephen duffy robbie williams duran duran joey negro

Matti Nykänen = Isten

Már éppen elfelejtettem, hogy ismerem a világ legfülmbemászóbb számát, de szerencsére Jehova lemezlovas kiváló szelekciója a múlt pénteki Gumipopon előhozta az emlékeket. Pedig annyira nem is eldugott gyöngyszem, a VH1 esti rockműsoraiban már többször belefutottam a számhoz illően színpompás klipjébe. Az viszont külön szerencsés volt, hogy buliban hallottam újra ezt a remekművet. Így látszott igazán, hogy még a margit-szigeti ChaChaCha nem kifejezetten glamre kihegyezett közönsége is hogy kénytelen ugrálni erre a számra, amely gyakorlatilag három percbe húzza szét a konfetti szétszórásának, a lufik eleresztésének, a pezsgősüvegek pukkanásának, a százdollárosok eldobálásának és a faszok eldurranásának varázslatos pillanatát.

Hanoi Rocks – Up Around the Bend

Szegény halszagú testvéreink lényegesen kevesebb babért arattak a popiparban, mint szomszédaik, a svédek vagy a norvégok, pedig nagyot dobni ők is tudnak. A legendás finn punk és HC-színtér Európa legjobbjai közé tartozott a nyolcvanas években, a technót is nagyon érzik, és egyszer, egyetlen egyszer még arra is képesek voltak, hogy ők diktálják a divatot a világnak.

Nehéz lenne már kibogozni, hogy az első fecskék Londonban, Los Angelesben vagy éppen Helsinkiben jelentek meg, az mindenesetre biztos, hogy a nyolcvanas évek legelején a show és a buli visszatért a rockba. A punknak mindkét szóval baja volt, így az új divatnak 1977-nél előbbre kellett visszanyúlnia, Marc Bolanhez, a New York Dollhoz és az Aeorsmith-hez. Nagyjából így jött létre a glam második, az elsőnél lényegesen agyatlanabb és lényegesen szórakoztatóbb hulláma.

tovább »

5 komment

Címkék: new york dolls 1984 iggy pop gumipop mötley crüe hanoi rocks vince neil aerosmith marc bolan finnország creedence clearwater revival johnny thumders stiv bators

John Peel Day

Knifehandchop – I Hate Your Fucking Face

Ha Quart nem szól, el is felejtettük volna. Ma van John Peel napja, nyugodjon békében. Mementóként álljon itt késői korszakának egyik kedvenc előadója.

6 komment

Címkék: uk john peel knifehandchop

Eye Control: Youtube-szemle 2006/10/06

Az illegális fájlcserélők beindulása óta nem érte akkora égi áldás a világ zenebuzijait, mint a Youtube. Lehetetlen kellően nagy szavakat találni, egész egyszerűen ez maga a csoda. A RKAL! ezentúl időről-időre csokorba gyűjtve nyújtja át olvasóinak a fantasztikus videómegosztó-szájt legjavát.

1. Minden idők legjobb reklámja. Valamikor a nyolcvanas években készülhetett, a Madness Baggy Trousersét alapul véve. De itt nem csak egy népszerű dallam lenyúlásáról van szó, hanem a teljes Madness-univerzum fogkrém-környezetbe ültetéséről. Itt van minden, a makulátlan öltönyök, a hülye napszemüvegek, a kalapemelés, a hülye járások, a szaxofonszóló. A tökéletes még understatement.

 

 


2. A Killer soha nem hal meg.
Sajnálatosan kevéssé ismert tény, hogy Jerry Lee Lewis nem csak az ötvenes években volt a csúcson, hanem azóta is folyamatosan. Példának álljon itt egy 1980-ban készült dokumentumfilm záró koncertjelenete, lábbal zongorázással és minden egyéb trükkel.

 

tovább »

Címkék: morrissey madness mark e. smith eye control sun ra cockney rejects northern soul wigan casino stiff little fingers devo the cramps jerry lee lewis

And Then Nothing Turned Itself Inside-Out

||| Inkei
Aki szerint az image nem számít egy előadónál, az hülye. A szövegek, a lemezborítók, a nyilatkozatok, az öltözködés, a frizurák és az összes – néha talán feleslegesnek tűnő – külsőség befolyásolja a legtöbb hallgatót, tudat alatt még azokat is, akiknek állításuk szerint csak a zene a fontos. Nem egyszer megtörtént, hogy valamiért eldöntöttem egy adott zenekarról, hogy szimpatikus, és minden idegszálammal azon voltam, hogy tetsszen a zenéje, míg másoknak erre jóval kevesebb esélyt adtam. Igaz, egy idő után, ahogy gyarapodtak a kedvenceim, be kellett látnom, hogy nem lehet mind a hatszázharmincnyolc általam nagyra tartott zenész egyszerre jó fej is. Így aztán egyre több nagyképű pozőr, hiteltelen műmájer vagy éppen hízásnak indult, öregedő, vényakúpulóveres pofa csúszott át a szűrőmön, de azért a szabályok továbbra is érvényben maradtak.

Ezek alapján nem tudtam sohasem komolyan venni a Yo La Tengót. Élénken megmaradt bennem egy Alec Empire-interjú, amelyben a brutáldigitál berlini elektro-terrorista a Yo La Tengót említette, mint az általa koncerten látott legellenszenvesebb zenekart. Állítása szerint úgy néztek ki, mintha középkorú tanárok lettek volna, és tetejében folyton nyafogtak a körülmények meg a hangzás miatt.



Yo La Tengo - Beanbag Chair
Yo La Tengo - I Should Have Known Better

És tényleg: az összes fotó, amin láttam őket, kardigános, fájóan uncool arcokat mutatott, az archetipikus kisvárosi indie zenekart, amelynek több köze van mondjuk Virginia Woolfhoz, mint bármelyik rendes rockzenekarhoz. Az is idegesített, hogy a zenekar vezetőjét úgy hívják, hogy Ira Kaplan, akiről ráadásul évekig azt hittem, hogy ilyen névvel csak nő lehet, de akkor se lett sokkal rokonszenvesebb, amikor kiderült, hogy egy az önjelölt Lou Reed-utódok közül. Végképp hab volt a tortán, hogy a várost, amiből származtak, úgy hívták, hogy Hoboken. Képtelenül hülye városnév, bár erről mondjuk nem a tagok tehetnek.

tovább »

1 komment

Címkék: indie punk 2006 usa new wave bob dylan garage rock velvet underground scritti politti stereolab belle & sebastian yo la tengo alec empire ira kaplan sparks pet shop boys hoboken scott walker the delgados they might be giants chamber pop noise pop georgia hubley

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – 8. Circle Jerks

E fantasztikus lista összeállításának legnehezebb döntése a 8. hely odaítélése volt. Egészen pontosan az, hogy bekerüljön-e a Black Flag, vagy inkább az ő első énekesük második együttese, a Circle Jerks kapja meg minden idők tíz legjobb punkegyüttese közt a Dél-Kaliforniát kétségtelenül megillető helyet. Sok dolog szólt a Black Flag mellett is, eleve egy olyan együttes, amely rajongói élén gyakorlatilag háborút folytatott az LAPD ellen, sok mindenre jogosult. Aztán ott van az is, hogy a Black Flaget szokás az amerikai underground zenei színtér egyik elindítójának tekinteni. 1977 és 1986 között az USA gyakorlatilag minden emberek lakta pontján felléptek, útvonalukat tucatszámra alakuló együttesek, fanzinok és lemezcégek jelezték. Végül a Circle Jerks mégis azzal tudta megverni a célegyenesben a Black Flaget, hogy náluk soha nem énekelt Henry Rollins.

(Henry Rollins. Az Ember Aki Minden Szót Hangsúlyoz. Aki Nem Ismer Bullshitet. Aki Úgy Férfi, Ahogy Egy Férfinak Férfinak Kell Lennie. Költő, Énekes, Szónok. Aki Mindig Eléri A Célját. Andrew WK legalább vicces. Rollins-ügyben leginkább ezt az interjút ajánlom, kilenc perc Komoly Vélemény.)

Circle Jerks – Deny Everything
Circle Jerks – Beverly Hills
Circle Jerks – Live Fast, Die Young
Circle Jerks – Back Against the Wall
Circle Jerks – Red Tape

Magyarországon a dél-kaliforniai punknak nincs böcsülete. Manchester OK, New York OK, na de Los Angeles??? A legfurcsább ebben a hozzáállásban az, hogy a nagy magyar punkzenekarok zenéje – már ami az ezerszer másolt kazettákon fennmaradt – nekem mindig sokkal inkább tűnik kaliforniainak, mint britnek. A legkézenfekvőbb természetesen az ETA önmagáról elnevezett indulója, amely az Agent Orange Bloodstains című számának magyarítása, de a példák számosak. A CPG villámgyors számai is több rokonságot mutatnak Orange County-val mint Londonnal, és ugyanez a helyzet a Kretensnél is, a végül hardcore-ba forduló Tizedes meg a Többiek meg teljesen evidens. Az okot valahol arrafelé kell keresni, hogy mire a punk megérkezett Magyarországra, addigra már a második generációs punkegyüttesek lemezei is megjelentek, és nyilván vonzóbb volt ezeket a hiperagresszív számokat másolni, mint a '77-es punkhullám ezekhez képest balladisztikus lassúságát.

tovább »

7 komment

Címkék: punk usa circle jerks 1980 black flag henry rollins keith morris eta agent orange kretens cpg tizedes meg a többiek sham 69

Ready to Die

||| cigi

A Scanners nyáron, a Dim Maknál megjelent debütalbuma, a Violence is Golden, nem egy akkora dobás. Első hallásra izgalmas lehet ugyan, de korántsem az igazi. A lényeg viszont hogy van rajta egy kiemelkedő szám, az első kislemez, a  Tigertrap Recordsnál megjelent Lowlife.

Az együttes londoni, de nem a tipikus nu-indie üdvöskék, cseppet sem diszkós a zene. Meg azért sem, mert ezek nem olyan számok, amikből hatalmas sláger lehet. A saját hangjukat még nem találták meg, az albumon sok és sokféle hatás érződik, így az egyes számok nem is nagyon kapcsolódnak egymáshoz, szétcsúszik az egész.

Egyrészt távolról benne van a 90-es évekből mondjuk az Elastica. Aztán a Sleater-Kinney és a Controller.Controller szomorkásabb pillanatai is előjönnek. Az első szám például teljesen PJ Harvey egy kis szintivel. Ne feledkezzünk meg az egykor szintén Dim Makos Pretty Girls Make Gravesről sem, bár ezen az albumon nincs semmi emo. Amiben hasonlítanak az a tipikus posztpunkos hangzás. A punkos részek meg körülbelül a Hole-ig nyúlnak vissza, kicsit Sounds, Donnas meg Kills-féleség, ez utóbbi szintén Dim Mak.

Scanners - Lowlife

"i know you're not ready to live
are you ready to die?
cause under your skin
under your skin
under your skin
is a regular guy"

Szóval a Lowlife. Azt hiszem valami olyasmiről van szó, hogy a lány dühös a csávójára és el van keseredve miatta. Mindenesetre elég csúnyákat mond neki, ahogy a fenti példa is illusztrálja. Az a baj, hogy a keserűség nem mentség, mert ez a szöveg annyira erős, hogy hiába bánják meg miután kimondták. Talán úgy a legsúlyosabb, ha nem próbáljuk a lány szájába adni, hanem magunkban énekeljük vele, mintha nem csak ő mondaná nekünk.

Címkék: indie 2006 posztpunk uk hole scanners sleater-kinney pretty girls make graves the kills the sounds the donnas controller.controller pj harvey

Music for Evenings

||| Inkei
Mélységesen egyetértek azokkal, akik szerint a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje által határolt korszakhoz termékenységben, színvonalban és jelentőségében csak a hatvanas évek aranykora hasonlítható nemcsak a brit, de általánosságban az egész rockzenében. Én a posztpunk vagy a new wave mellett még a punk első generációját is idesorolom, Bede kollegával ellentétben viszont a nyolcvanas-kilencvenes évek punknak nevezett zenekarai már minimálisan tudnak csak érdekelni, a maiakról nem is beszélve.

A korszaknak megvolt az az előnye is, hogy akkor még nem kellett folyton visszafelé nézni, és nagyon sok olyan poén volt, amit még nem lőttek le. Ekkor még számos előadónak sikerülhetett az, ami manapság egy új zenekarnál szinte elképzelhetetlen: úgy szólni, mint ahogy előtte még soha senkinek nem sikerült. Közülük is az egyik legkülönlegesebb a Young Marble Giants volt, amely ráadásul úgy valósította meg mindezt, hogy még az akkori zeitgeistből sem akart megérezni semmit: az összes jelentősebb posztpunk legenda közül ez az egyetlen zenekar, amelynek nem lehet betenni egy számát sem egy buliban, legalábbis egy olyanban nem, ahol tánc van.



Young Marble Giants - Credit In The Straight World
Young Marble Giants - N.I.T.A.

Ráadásul a Young Marble Giants a kivételes zenekarok azon tulajdonságával is rendelkezik, hogy aki csak egyszer is hallotta a zenéjüket, fel fogja ismerni legközelebb. Bár Alison Statton szenvtelen és hűvös énekstílusa azóta már sok más énekesnőnél visszaköszönt, Philip Moxham összetéveszthetetlen basszusgitárjával és a bátyja, Stuart elidegenítő hatású orgona- vagy minimál ritmusgitárjával kiegészülve kapásból azonosítható. Oké, az kihallatszik a zenéből, hogy a tagok szerették a Velvet Undergroundot és Brian Enót (különösen az Another Green World című lemezét), de tegye fel a kezét, aki úgy alkotott maradandót, hogy soha nem hatott rá semmi.

tovább »

1 komment

Címkék: punk posztpunk new wave 1980 velvet underground scritti politti wales courtney love hole kraftwerk young marble giants cardiff stuart moxham philip moxham alison statton brian eno the gist weekend everything but the girl kurt cobain trish keenan broadcast laetitia sadier stereolab portishead the specials peter hook jah wobble belle & sebastian

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – 9. Dead Kennedys

Valamennyi nagy punkegyüttes közül talán a Dead Kennedysnek volt a legnagyobb hatása arra, ami mára a punk lett, és itt nem csak a Zöld Pardonba járó 12 évesek pólóira gondolok, pedig azokon több a DK-logo, mint Kurt Cobainen, a Tankcsapdán, a Slipknoton és a Kornon kívül bármi. A Dead Kennedys két akkorát újított ugyanis a műfajon, hogy nyugodtan beszélhetünk a punknak egy pre- és egy poszt-DK korszakáról. Sajnos a két valóban forradalmi újítás közül csak az egyik volt jó.



Dead Kennedys – Kill the Poor
Dead Kennedys – Holiday in Cambodia
Dead Kennedys – Dog Bite
Dead Kennedys – We've Got a Bigger Problem Now
Dead Kennedys – Moon Over Marin

A politizáló punk ugyanis úgy, ahogy van, Jello Biafra számlájára írható. Sajnos ma már szokás elfelejteni, de mielőtt 1979-ben megjelent volna a Dead Kennedys első kislemeze, California Über Alles, a punkoknak volt jobb dolguk, mint hogy hazájuk vezetőit vizsgálgassák. Hát politizált Iggy? Vagy Joey és Johnny, akik nyilván inkább direkt kerülték a témát, hiszen liberális zsidók és militarista pszichopaták ritkán jutnak közös nevezőre? Johnny Thundersnek volt elég herointól mentes pillanata, hogy körültekintő véleményt tudjon alkotni a Közel-Keletről? A horogkeresztes pólójában vigyorgó Sid rettegett Margaret Thatcher eljövetelétől? Igen, a Clashnek volt véleménye Nicaraguáról és az amerikai külpolitikáról, de hát ők annyira felette álltak a punknak, hogy most ne számítsanak, a Crasst és a többi peace-punk marhaságot meg hagyjuk, kommunákban élő, sikertelen, idősödő művészek ne szóljanak már bele a kölykök dolgába.

Jello Biafra tehát feltalálta a politikus punkot, így személyesen tehető felelőssé a következő 25 év valamennyi rossz fanzinjáért, valamennyi Che Guevarát ábrázoló pólójáért, a Hétköznapi Csalódásokért, a Rage Against The Machine-ért, a Seattle-i csatáért és minden egyes kibaszott globalizációellenes, punknak álcázott seggfej hippiért. Ez utóbbi nem annyira meglepő annak fényében, hogy maga Jello is közéjük tartozott, és olyan nagyon sokat nem is tett a benne élő hippi álcázásáért. Mit is várjunk egy embertől, akinek mindkét szülője szociális munkás volt? Bár állítása szerint azért költözött el Coloradóból Kaliforniába, mert otthon túl sok volt a hippi, az igazság az, hogy már a Dead Kennedys énekeseként is bőven gyanús volt. Az isten szerelmére, az egyébként kiváló Moon Over Marin arról szól, hogy milyen koszos a tengerpart! Először is a punkoknak ne legyen bajuk a kosszal. Másrészt meggyőződésem, hogy egy punk egyáltalán nem való a tengerpartra, még akkor sem, ha Kaliforniában lakik.

tovább »

8 komment

Címkék: punk usa the clash jello biafra ramones 1980 1982 the stooges dead kennedys 1981 rage against the machine hétköznapi csalódások the offspring crass

Won't You Stay...Near?

||| cigi
Van ugyebár a Strokes nevű együttes. Idén jelent meg a harmadik nagylemezük, mondták már rájuk, hogy ők robbantották ki az új rockforradalmat, ilyesmi. Most mégsem őróluk lesz szó, hanem csak a gitárosukról, Albert Hammond Jr.-ról, ugyanis hamarosannemsokára megjelentet egy szólóalbumot (Yours to Keep címmel), előtte pedig még az Everyone Gets a Star kislemezt, amely meg is hallgatható a myspace-en.



Albert Hammond Jr. - Everyone Gets A Star
Albert Hammond Jr. - Scared

Az Everyone Gets A Starban Hammond hangja valahogy nagyon hasonlít Julian Casablancaséhoz, ráadásul hasonlóan is használja. Közönyösen, egyhangúan megy végig az ének az egész számon, de a szöveg nagyon jó, úgyhogy amit először közönynek vél az ember abba bele lehet hallani, hogy szegény, szétesett fiú elfáradt a női ütlegek alatt és már csak egy csillagot szeretne, azt úgyis mindenki kap. A zene meg olyan mint az új Strokes, csak valamivel személyesebben szól és korántsem annyira profi.

A Scared nagyon szép szám.

"i know you're still there because you're scared that you'll lose everybody
i know you're still there because you're scared that you'll lose everything"

És ebben egyáltalán nem olyan a hangja, mint az előzőben. Mintha valami fátyol ereszkedett volna rá, a verzékben küzd, meg elcsuklik, meg sír viszonylag fáradtan. A refrénben viszont megistenül, könyörtelenül kántálja a fent idézett szöveget és valahogy teljesen kegyetlen.

Ez a szám már nem annyira Strokesos, sőt. A gitár még mindig olyan nagyon jellegzetes amerikai garázs, de jóval elszálltabb a pszichedelikus irányba, a refrénnél pedig egyenesen akusztikus. A refrénben a háttérvokál is kurva jó, olyan mintha szegény őrültet kieresztették volna a mezőre lepkéket kergetnei és közben azt fantáziálná, hogy a lepkék lányok. Kívülről nagyon boldog, mert lepkéket kerget, belülről meg szomorú, mert sose kapja el a lányokat. Ilyen zene, sajnálom, nem "neoposztnewpunk".

Címkék: indie 2006 usa singer songwriter pszichedelikus pop garage rock the strokes

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – 10. Bad Brains

Amikor a tízes lista összeállításakor rájöttem, az utolsó helyet a Bad Brains csípte meg, és így róluk kell majd először írni, egyből megörültem, hogy a négerekkel kezdhetem. Ők találtak ki majdnem minden jót a popzenében a rocktól a house-ig, közreműködésük a punkban mégis alulértékelt. Pedig a három nagy punkközpont közül  - Nagy-Britannia, USA keleti part, Kalifornia -, csak a legutóbbiban nem jutottak igazán meghatározó szerephez, mert ott inkább a latinók tanították a zene ellen beoltott fehér tinédzsereket együttesekben játszani. Ahogy Londonban Don Lettsre, a Roxy klub fekete dídzséjére hárult a feladat, hogy összebarátkoztassa a punkokat a reggaevel, és így megteremtse azokat az alapokat, amikre aztán a Clash rá tudta építeni a White Man in Hammesmith Palaist és a Guns of Brixtont, úgy Washingtonban a Bad Brains szintén fekete tagjainak kellett tulajdonképpen kitalálni a hardcore-t.

Mindenki maradjon nyugton, ez a lista csak punkegyütteseket fog tartalmazni, kényesen elkerülve az emberiséget a legtetováltabb együttesekkel és a leghomoerotikusabb koncertekkel megajándékozó hardcore-t. A Bad Brains azonban annak ellenére, hogy kétségtelenül a műfaj atyjának tekinthető, még bőven punk, a hardcore-ra jellemző militarista, tisztán a cél felé hozzállástól szerencsésen mentesen. Az, hogy mégis ők lettek a műfaj atyjai, csupán annak volt köszönhető, hogy bár minden punkban égett a vágy, hogy még gyorsabban, még dühösebben tudjon játszani, csak a Bad Brains tudott annyira zenélni, hogy sikerüljön is megoldaniuk a feladatot. Hatásuk a mozgalomra felbecsülhetetlen, Ian MacKaye, Henry Rollins és a teljes korai Dischord-kollektíva, valamint a New York-i színtér olyan pionírjai, mint akár a Beastie Boys, mind-mind a Bad Brains koncertjein tértek meg.


Bad Brains - Sailin' On (Rock for Light)
Bad Brains - Regulator (Black Dots)
Bad Brains - Banned in DC (Black Dots)
Bad Brains - How Low Can a Punk? (Black Dots)
Bad Brains - We Will Not (Rock for Light)

Az eredetileg jazzben induló Bad Brains volt az egyik első amerikai együttes, amelyik a brit punkmozgalom hatására lett az. Az előttük a tengerentúlon magukat punknak nevezők a Ramonestől a New York Dollsig nem hogy nem a Sex Pistols és társai hatására lettek dühösek, hanem eleve ők hintették magjukat a brit földbe. A Bad Brainsszel viszont a kultúráramlat megfodult, és ami Londonban még unatkozó artschoolosok, fesoniszták és Malcolm McLaren játékszere volt, az igazából Amerikában kerülhetett igazán a kölykök kezei közé.

tovább »

6 komment

Címkék: punk usa the clash 1983 1978 black flag sex pistols bad brains big boys mdc ian mackaye henry rollins x don letts beastie boys living colour malcolm mclaren

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - Intro

1991-ben vagy '92-ben vásároltam meg a Sex Pistols Never Mind the Bollocks című albumát kazettán. Nem ez volt az első találkozásom a punkkal, arra például tisztán emlékszem, hogy még a nyolcvanas évek legvégén, alig tíz évesen, hosszasan tanulmányoztam unokatestvérem Képes Rock Enciklopédiájában a Sex Pistolsnak szentelt néhány bekezdést, mivel a felettük lévő kép Sid Vicious ábrázolta, amint egy újság felett utálkozva nézett a kamerába. A kazetta megvásárlása mégis azért fontos, mert pontosan fel tudom idézni, hol és milyen walkmanen hallgattam először, valamint hogy mit gondoltam utána. Azt gondoltam, hogy ez a legjobb dolog a világon, és ezen a mai napig alig finomítottam valamit.

Az ugyanis a helyzet, hogy a punk a leges-legjobb dolog, ami egy fiatallal történhetett a világtörténelemben, ha olyan peches volt, hogy nem lehetett ott a rockandroll születésénél. Az eredeti rockforradalom óta három igazán fontos dolog történt a popzenében: a punk, a rap és a techno, de ezek közül csak a punk tudott választ adni az élet valamennyi kérdésére. Vagy magad csinálod meg, vagy szar lesz. Ha nem csinálod meg, te vagy a szar. Aki nem segít megcsinálni, az szar, és egy pillanatig se bízz benne. Ezek az alapvető bölcsességek nélkül nehéz előrejutni az életben, nekem legalábbis soha nem sikerült volna. És ezeket mind punklemezekről tanultam. A legnagyobb félreértés a punkkal kapcsolatban, hogy alapvetően nihilista, lusta és romboló lenne. Ugyan már. Együtteseket csak az élettől kicsattanó, munkára kész, alkotni vágyó fiatalok alapítanak.

A létrejötte óta eltelt nagyjából harminc év alatt a punk az élet és a művészetek számtalan területén bizonyított, mégis a zene az, ami mindig is a legjobban meghatározta a mozgalmat. Az utóbbi tizenöt évben borzasztó sok punkzenét hallgattam meg és szörnyű méretű információtengert pumpáltam az agyamba a punkról és mindenről, amit megérintett. Hiába tudom ma már fejből a Bromley Contingent valamennyi tagjának nem csak a nevét, hanem azt is, hogy mi lett velük 1978 óta, valamint hiába tudom felsorolni szinte valamennyi együttest, amelyik valaha is a Los Angeles-i Masque színpadára lépett, egyszerűen soha nem elég. Annyit azért sikerült tanulni erről az egészről ahhoz, hogy végre összeállítsam a tíz kedvenc punkegyüttesem listáját.

A következő néhány hétben tehát jöhet a visszaszámlálás. Arról, hogy mennyire hihetetlenül magas színvonalat képviselnek a hamarosan felbukkanó együttesek, a legtöbbet a kimaradottak listája mondja el. A legutolsó fordulóban olyan elképesztően jó produkcióknak kellett elvérezniük, mint az Angry Samoans, a Buzzcocks, az Operation Ivy, a Damned, a Turbonegro, a Dead Boys, a Black Flag és a Fall.

Két technikai pontosítás. Egy: Nem fogok arról írni, hogy mi miért nem fért be, mit tartok pre- illetve posztpunknak. A magyarázkodás egyrészt a legkevésbé sem punk dolog, másrészt nem tudok fárasztóbb dolgot, mint stílusmeghatározásokon szöszölni. Mindenesetre annyi azért legyen leszögezve, hogy a pályájukat a Ramones első lemeze előtt megkezdő együtteseket nem minősítem punknak. Hogy inkább minek, azt döntse el, aki akarja. Valahol muszáj meghúzni a vonalat, és ez elég kézenfekvőnek tűnt. Kettő: A Ramonest azért hagytam ki, mert nem sportszerű hozzájuk mérni bármilyen punkegyüttest. A Clasht pedig azért, mert hozzájuk meg gyakorlatilag bármilyen együttest.

12 komment

Címkék: punk the clash buzzcocks ramones the damned turbonegro black flag the fall dead boys angry samoans operation ivy

House of Liar Lovers

||| cigi
A Rapture új albuma tegnap jelent meg. A Pitchforkmedia szerint egy viszonylag barátságtalan környezetbe érkezik, ugyanis a discopunk már elég rég kimúlt, valahol épp a House of Jealous Lovers után, ami 2003 körül a legnagyobb táncparkettőrjítő szám volt a stílusban. Elbújhatott mellette nyugodtan a Radio 4, Peaches és a !!! is.

Nekem az Echoes-zal igazából az volt a bajom, hogy túl sok volt. Volt benne punkság, darkság, disco és ez valahogy az egész albumot egyben élvezhetetlenné tette. Persze voltak rajta jó számok, de ha az egész lemezt tekintjük, akkor korántsem volt annyira élvezhető, mint ez az új.

Ugyebár az együttes New York-i lévén, elég erős popzenei hagyományba csöppent bele. Én nem tudom milyen arrafelé, de úgy képzelem, hogy nem lehet könnyű feldolgozni (a Blondie már önmagában sok, ráadásul ott a Sonic Youth, a Ramones és a Television is, ajaj), és azt hiszem a debütáláskor a Rapturenek nem is sikerült. Végülis ez nem akkora gond, de az már annál nagyobb, hogy egy olyan stílusba nyúltak bele, ami igazából halálra volt ítélve. Az LCD Soundsystem volt az utolsó szög nagyjából. Szóval ha ráadásul még ennek a stílusnak az egyik legnagyobb slágerét is megírják, akkor kétséges, hogy bármikor ki lehet-e törni a skatulyából.

A helyzet az, hogy a Pieces of the People We Love-val kitörtek. Én nem hiszem, hogy ez egy discopunk lemez lenne (a W.A.Y.U.H. ellenére sem, bár a gitárja tipikusan az.) Korántsem azért, mert nem táncolható. Nagyon is táncolható, de sokkal megbízhatóbban, mint bármelyik korábbi számuk. A megbízhatóság alatt itt azt értve, hogy szinte az album bármelyik darabjára lehet csörögni. Még az elszállás a végén is jobban illik bele, mint az Echoes összes Cure-os szenvelgése.



The Rapture - Pieces of the People We Love

"everybody's got a little piece of someone they hide
it's okay
it's the way we destruct
until the day that we die"

tovább »

9 komment

Címkék: 2006 new york usa the rapture posztpunk disco punk-funk blondie sonic youth discopunk television the ramones radio 4 peaches !!! lcd soundsystem the cure michael jackson fischerspooner

Show A Sham

||| Inkei
Bár túl sok közös nincs az előadókban, ez a bejegyzésem mégis kapcsolódik az előzőhöz, amelyben a magyar popzene elmúlt huszonakárhány évét ostorozva követendő példaként említettem az Illést. Pedig akkor még nem is tudtam ennek a rejtett kincsnek a létezéséről, amely úgy jutott a birtokomba, hogy rákerestem, hányféle hatvanasévek-válogatáson is szerepel a magyar Beatles.

Szóval, egy kaliforniai rockzenekar – tudomásom szerint mindennemű magyar kötődés nélkül – feldolgozta az Illés Igen című számát. Méghozzá nem is egy teljesen zöldfülű együttesről van szó, az egyik tag játszott korábban az Eelsben, egy másik pedig a Beechwood Sparksban és a Lilysben, és még az is lehet, hogy ismert lett volna a saját jogán, ha nem a szerencsétlen Eagle nevet választják maguknak. Don Henley, az Eagles vezére viszont úgy érezte, hogy az eddig eladott százmillió lemeze ellenére muszáj letiltani az Eagle nevet, szegényeknek még az épp megjelent CD-jüket is vissza kellett rendelni a boltokból. A bejáratott név helyett kellett tehát egy új, és ez lett a szintén nem túl szerencsés The Blondes.

Igaz, 2000-ben még nem volt Long Blondes, viszont 4 Non Blondes már sajnos igen, és különben is, a Blondie-val is összekeverhető. Lényeg, hogy a Blondes a lelkes kritikák ellenére nem futott be, egy német kiadóhoz szerződött, és turnézott Európában is, de hogy az utóbbi három évben mit csináltak a tagok, arra nem sikerült rájönnöm, mint ahogy arra sem, hogy egyáltalán élnek-e még. Momentán úgy látszik, hogy eltűntek a süllyesztőben, pedig simán volt bennük annyi, mint mondjuk Brendan Bensonban, vagy bármelyik közepesen sikeres amerikai power pop zenekarban.



The Blondes - Igen

The Blondes - Teenage Foxes

Az Igen-nel nem csinálnak semmi különöset, csak áramvonalasítják, és úgy szól, ahogy kell. Megfosztják az eredetileg meglevő negédességétől (szinte hallatszik Szörényi hangján, hogy a táncdalfesztivál közönségének is meg akar felelni), a vékonyan csilingelő gitárt erőteljes Byrds-ös hangzás váltja fel, az ének pedig olyan, mint egy jobbfajta pszichedelikus zenekarnál elvárható. Vagyis száz százalékig vállalható rockszám lesz belőle, és még a kedvesen bugyuta szövegen sem akad fenn az ember, hiszen egyrészt a felét nem érteni, másrészt olyan bájos, ahogy az énekes küszködik a magyarral, hogy tökmindegy.

A Blondes csak azt a korábban meglevő teóriámat váltja valóra, miszerint az Illésnek tucatnyi száma van, melyek egy kis átfazonírozással tök jók lehetnének, hiszen a dallamok tökéletesek, még a szövegekkel sincs gond (eltekintve a virágos-hippis kanyaroktól), a magyar rocktörténetben nincs másik zenekar, amely ilyen jó érzékkel nyúlt volna a popzenéhez. Értem én, hogy öregek, meg hogy a szülők zenéjét ciki szeretni, de a dalokba akkor se lehet belekötni. Éppen ezért felőlem csinálhat Levi a Pilisben, amit akar, Bródy Tinibá meg haverkodhat a Republickal, egyelőre közel-távol nincs itthon senki, aki mindezt utánuk tudná csinálni.

Ami pedig a Blondes-t illeti, itt van tőlük egy saját szerzemény is (hibátlan, a hetvenes évek angol glam-rockját idéző power pop), nekünk meg marad a röhögés az Allmusic kritikusán, aki valamiféle skandináv misztikumot vél kihallani az Igen-ből: „The swirling, loping psychedelic pop gem 'Igen' is steeped in some kind of Norse mythology (are some of those lyrics in Swedish?)."

6 komment

Címkék: usa pszichedelikus pop the beatles 2002 illés the blondes beachwood sparks eels the lilys power pop glam rock szörényi levente bródy jános brendan benson eagle eagles don henley the byrds

Lift your head up high girl

||| Inkei
„Ez a szám borzalmas” – írta Forrai kollega, amikor elküldtem neki az mp3-at, hogy feltöltse a szerverre. Simán lehet, hogy igaza van, de ezzel a lesújtó kritikával csak további értelmet adott a bejegyzésnek. Ugyanis ennek a fő témája nem a Margaret Berger nevű énekesnő, de még csak nem is Samantha Fox.

Ez a szám nagyszerű példája annak, hogy az egészségtelenül sok zenét fogyasztó embereknek is vannak zsánerei, azaz olyan fajta zenék, amelyből bármennyit, bármikor képes meghallgatni, függetlenül attól, hogy mennyire aktuális, cool vagy éppen kommersz. Én például így vagyok az enyhén elszállt, ellenállhatatlanul dallamos psych-poppal á la Beta Band, aztán azokkal a tökéletes, háromperces popdalokkal, melyeket olyan brit előadók csináltak, akik egyébként szívük szerint senkit sem érdeklő esszéket írnának, képeket festenének vagy éppen táncszínházhoz írnának kísérőzenét. És ide tartoznak ezek a gépies, Kraftwerkes alapokhoz társított klasszikus girlie pop melódiára és jéghideg női énekhangra épülő dalok is, legyenek azok bárhol a Ladytron-féle indie-kompatibilis, illetve a Rachel Stevens-féle slágeres elektro-pop jelezte végpontok között.



Margaret Berger - Samantha

Lehet, hogy Alison Goldfrapp vagy éppen a szintén norvég Annie sokkal stílusosabban csinálta meg ugyanezt, sőt, akár az is lehet, hogy lecsengőben már az egész szinti-pop revival, tökmindegy: a Samantha egy halál profi produkció, fogalmam sincs, ki dicsérhető érte, és valószínűleg nemcsak nekem ugrik be róla a Ladytron Playgirl-je, viszont annál jóval diszkósabb. Margaret Berger egyébként norvég énekesnő, aki két éve második lett a Megasztár norvég verziójában, és elég semmilyen átlagpoppal lett népszerű az első lemeze révén. Idén jelenik meg a folytatás, és ez az első kislemez (ha valakit érdekel, hatodik a norvég slágerlistán), mely mutatja, hogy nem csak Margaret külsejében állt be radikális változás. Az, hogy a popzenei középhatalomnak számító norvégok ilyen jók elektro-popban, már régóta nem meglepő (Annie, Erlend Øye, Röyksopp), sőt, ha van műfaj, ami illik hozzájuk, akkor ez a hűvös szinti-pop pont az (illetve másik végletként ott vannak ugye a black metál pogány hősei).

Az viszont megér egy fél bekezdést, hogy arrafelé még a zenei tévés tehetségkutató show-k győzteseinek sem írnak szükségszerűen vállalhatatlan dalokat. Mert az nyilván senkit sem lep meg, hogy egyetlen komolyabb külföldi zenei site-on se lehet mondjuk Oláh Ibolya vagy Rúzsa Magdi nevét olvasni, de távolról sem azért, mert nem angolul énekelnek. Az mp3 blogok felvirágzásával arányosan ugyanis egyre jobban mosódnak el a nyelvi határok, és amellett, hogy már a svédeknek sem kell feltétlenül angolul énekelni a nemzetközi sikerhez (lásd Dungen), egyre több észt, litván, lengyel vagy cseh nyelvű számot lehet találni a jobb oldali oszlopban felsorolt oldalakon, melyek ráadásul frissek.

Olyan magyar előadó, amely az utóbbi húsz évben tűnt fel, még elvétve sem nagyon van megemlítve (kivétel ugye az Eurovíziós Dalfesztiválon fellépő NOX, melyből inkább a cigányos színpadi show maradt meg), viszont például Zalatnay Cini nagy kedvence az egyik vezető mp3 blognak, Omega lemezeket bárhol a világon találhat az ember second hand lemezboltokban, az Illés pedig szerepel egy sor hatvanas évek „garage rock”, „surf beat” vagy „psych pop” válogatáson. (És mielőtt bárki is Ligeti Györggyel vagy a Muzsikással jönne, gyorsan tegyük hozzá, hogy popzenéről beszélünk.) Hogy ez miért van így, arról vitázni körülbelül annyi értelme lenne, mintha a „miért beteg a magyar futball?” kérdésre szeretnénk választ találni, bár közös mindkettőben, hogy nagyjából egy időben kezdett el gyengélkedni.



Térjünk inkább vissza Margaret Bergerhez, akinek lehet, hogy nem túl egyéni sem a hangja, sem az előadásmódja, sem a klipje, és valószínű, hogy számottevő népszerűségre nem fog szert tenni Észak-Európán kívül, de legalább kihozzák belőle a maximumot, sőt, jelen szám esetében még többet is. Ha regisztrálva lennék a Last.fm-en, akkor kiderülhetne, hogy augusztusban ezt a számot hallgattam talán a legtöbbször, ráadásul itt állítólag valami olyasmit mond, hogy ezzel a számmal találta meg önmagát, szóval még lehet, hogy a lemeze is jó lesz, én nagyon várom.

6 komment

Címkék: indie megasztár 2006 disco garage rock margaret berger samantha fox ladytron kraftwerk girlie pop rachel stevens annie goldfrapp elektro-pop norvégia zalatnay sarolta omega illés psych pop erlend øye röyksopp dungen rúzsa magdolna oláh ibolya surf beat

Resistance Is Futile

||| cigi
Az új Say Hi To Your Mom lemez Impeccable Blahs címen július 25-én jött ki. A brooklyni együttes jórészt Eric Elbogen szólóban, de az új albumra beszerzett egy dobost meg egy billentyűst is maga mellé. Eddig is és most is fura témákkal dolgoznak, törött robotok, Star Trekes utalások, és az új lemez akár egy vámpir koncept-albumnak is tekinthető. Nem kell megijedni, nem az új Cradle of Filth álnéven, de mindenesetre vámpírokról szól. A 'Blah Blah Blah' számcím azt hiszem vámpírhangot is akar jelenteni. Elbogen amúgy nagyon bírja a Buffy sorozatot és azt mondja, megfenyegették őket a vámpírok, hogy kiszívják a vérüket, ha nem csinálnak róluk egy albumot.

A zene amerikai indie. Minimalista szobazene (nem mellesleg tényleg a new yorki lakásban vesznek fel), Lo-fi pop, sok szintivel, Elbogen végig és direkt halk énekével meg hülye szövegeivel. Néha meg Pixies-es, talán Sonic Youth-os gitárkodás is van benne, de csak szolidan. Az ének azért jó, mert a zenétől függően szomorúnak meg viccesnek meg cinikusnak meg fáradtnak is lehet érezni. Főleg ilyenek a hangulatok. Nem szabad nagy kitörésekre és táncparkettőrjítésre számítani (pedig a Snowcones and Puppiesban van Thom Yorke-os rész), de ez nem is baj, mert a szobazene nem csak a felvételre vonatkozik, hanem arra is, ahogyan hallgatni érdemes lemezt. Leginkább úgy tudom elképzelni, hogy koraeste ülsz a hálószobában az ágy mellett a padlón, háttal az ablak alatti falnak és csak egy kis fáradt napfény jön már be.



Say Hi To Your Mom - Blah Blah Blah

A Blah Blah Blah egy kurva jó szám. Már ahogy kezdődik az is. Van benne ilyen fura szinti, ami régi sci-fiket idéz, és olyan a hangzása, mint egy béna 386-os horrorjáték "haunted mansion theme"-jének. Vannak még benne tök jó tapsolások, már nem a divatos menő fajta, hanem inkább ilyenk kis aranyos izé. És a minimáldob is jól húzza magával a dallamot. A szöveg nagyrészét az "and i am gonna drink your blood" teszi ki, de nem unalmas és a sokszori ismétlés miatt merülnek fel az olyan kérdések, hogy "mi van, ha a vérszívás a szerelem allegóriája?" meg ilyenek. Valószínűleg nem érdemes velük foglalkozni, a hangulat ennél jóval összetettebb, a hülyéskedés ellenére is. Mindig viccesszomorú vagy fáradtmelankólikus, de sosem egysíkú.

"You think the birds are pretty
and you sleep eight hours a night
And I'm fog, out of the city,
and still you stake it all
And trains stop for you and so do the boys,
when you run your fingers through your hair"

Ez a madarakat szépnek látó lány a célpontja a vérszívásnak, aki 8 órákat alszik, szemben ugyebár a vámpírral, aki köd a városon kívül. Nem egy Interjú a vámpirral Lestatról van szó, hanem egy viszonylag szerencsétlen figuráról, aki hozzá túl népszerű csajokra nyomul. A vicc az, hogy végül a számban nem történik meg a vérivás, csak az "i am gonna..." ismétlődik frusztráltan újra és újra, úgyhogy aztán velem elhitette, hogy nem is fog megtörténni soha. Az én tippem az, hogy azért nem, mert nem meri leszólítani a lányt.

“If you want, I’ll give you eternal life
Well not so much life,
but have you ever seen a good zombie movie?
Well like that, but you’ll be smarter
and you’ll stay 23”

Erre mit lehet mondani? Igen, köszi, szeretném az örök életet, de ha lehet, akkor ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, hanem inkább mint egy okos, 23 éves vámpírúrfi. Vagy a kinézett lány vajon látott már jó zombifilmet? Egyébként nem rossz csajozós kérdés. Na mindegy, szerintem ezeken jókat lehet nevetni, miközben azért érződik, hogy szép, bensőséges meg őszinte számokról van szó. Nem egyszerű humorkodás meg 'jaj, de jó ilyen bolondos furcsaságokról zenélni', mert az ének az egész lemezen végig mindig olyan, mintha kiszólna ahhoz, aki hallgatja...

De a legfontosabb, hogy Elbogen király zenéket hallgat mostanság: új Ratatat-ot, Thom Yorke-ot, Regina Spektort és Broken Social Scene-t.

2 komment

Címkék: indie 2006 pop usa pixies thom yorke sonic youth say hi to your mom lo-fi

Dirty Yeah on the Radio / 3

Az ember élőben  még akkor sem lát sokszor igazán fontos, a pályája csúcsán lévő, éppen apait-anyait beleadó együttest, ha Budapestnél szerencsésebb helyen lakik. A Yeah Yeah Yeahst látni augusztus 29-én Bécsben olyan élmény volt, ami egész egyszerűen ritkán adatik meg az embernek. Valamivel több, mint egy óra tökéletes zene és tökéletes színpadi jelenlét, aminek ott a helye életem három legjobb koncertje közt.



Yeah Yeah Yeahs – Rich
Yeah Yeah Yeahs – Turn Into

A Yeah Yeah Yeahs elsősorban Karen O miatt tud igazán nagy lenni. Hogyne, béna dolog csak az énekes csajra figyelni, viszont az is, ha valamiféle felesleges demokratizmus miatt az ember nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a mikrofonnál vonagló nőszemély lénye mindenek felett áll. A Blondie Debbie Harry volt. A Hole Coutney Love. Karen O pedig maga a Yeah Yeah Yeahs, ami nem azt jelenti, hogy a többiek ne lennének fontosak, lásd mindjárt, csak azért kezeljük helyükön a dolgokat.

Soha nem láttam még nőt, akinek jól állt volna a széles terpeszben éneklés, de Karen O ezt is megoldja. Mint ahogy a magasra köpést majd félreállást, a földön fetrengést és a színpad elején négykézláb végigmászást is. Ami már egy férfitól arcoskodás lenne, az tőle még felvágás nélküli magabiztosság, amin sokat segít, hogy a számok felébe belekuncog, állítása szerint hogy leplezze a zavarodottságát, az én állításom szerint meg azért, mert színpadon ordibálni és rohangászni az alapvetően vicces dolog, és hülye lenne ezt nem belátni. Rég nem volt nő, aki ennyire popkulturális ikon és divatdiktátor tudott lenni, akinek frizuráját és Christian Joy által tervezett ruháit Brooklyntól Budapestig tinédzser és huszonéves lányok tömegei másolják. Tessék a világon bárhol valami menőbb helyre elmenni szórakozni: ha öt Karen O-klón nem jön szembe egy óra alatt, akkor mégsem sikerült menő helyre menni szórakozni.

tovább »

6 komment

Címkék: 2006 rock koncert usa blondie tv on the radio bécs yeah yeah yeahs karen o nick zinner debbie harry courtney love hole joan jett folk implosion the jesus & mary chain

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel