Marx, Engels

Mivel is lehetne jobban kezdeni blogot, mint két őszinte kommunistával, a hatvanas évek végének és a hetvenesek elejének protest-dalnokaival. Mindketten gitárjukkal kísérték mai szemmel hihetetlenül naiv, ugyanakkor Nick Drake-ien bájos dalaikat, és mindketten csúnya véget értek. Kortársakként egyszer kereszteződtek is az útjaik, mindketten kampányoltak Salvador Allende későbbi chilei elnök mellett annak 1973-as csúnya vége előtt.

Victor Jara
Victor Jara - El derecho de vivir en paz 

Please remember Victor Jara, / In the Santiago Stadium – ezt a két sort illik ismerni a latin kultúra esküdt ellenségeinek is, a Clash Washington Bullets című számában van, ha esetleg mégsem. Jara borzasztóan szegény parasztgyereknek született, Dél-Amerika legaljáról tudta magát felküzdeni a chilei nueva canción-mozgalom élére, ami szövegileg népi baloldal, zeneileg pedig a latin és az angolszász metszete, ám ebben a számban jóval több van az utóbbiból. Jara néhány nappal a CIA és Henry Kissinger által személyesen támogatott, Allendével is végző puccs után halt meg a koncentrációs táborként funkcionáló santiagói stadionban (amely ma már az ő nevét viseli). Máig tartja magát a legenda, hogy kivégzése előtt kínzói kezének minden csontját eltörték, majd gitárt raktak elé, hogy most próbáljon meg lázítani, a történészek szerint azonban csak egyszerű halálra kínzás volt a dolog.

A Jog a békés élethez természetesen a világ elnyomott és kizsákmányolt népeinek követel igazságot Vietnam példáját állítva középpontba, és egészen odáig megy, hogy Ho Chi Minht egyszerűen csak költőként említi. Az üzenet azonban spanyoltudás nélkül is átjön, és nem csak azért, mert az úttörők is ilyet énekeltek, hanem mert szemben azzal a sok büdös amerikai hippivel és Boros Lajossal, Chilében volt tétje a dolognak.


Phil Ochs – Love Me, I'm a Liberal

Amerikában nem volt tétje, Phil Ochs, aki 1973-ban azért akasztotta fel magát, mert egyéb problémák mellett úgy érezte, John Butler Train néven őbenne egy másik ember is lakik, mégis szerethető figura. Ezt a számát - ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – először feldolgozásként hallottam Jello Biafra és Mojo Nixon közös country-ökörködésén (country-marháskodásán!), amelyen a kora kilencvenes évekre aktualizált szöveget kapott, Arsenio Hallal, terrorista arabokkal és a kor többi követelményével. Ochs eredeti szerzeményének szövegéhez az amerikai késő-hatvanas bal történetét jó mélyen kell ismerni, különös tekintettel a szakszervezeti belháborúkra és Medgar Evers fekete polgárjogi aktivistára. 

Természetesen ezt nekem is csak a Wikipedia segítségével sikerült kibogarásznom, egyébként teljesen feleslegesen. A Love Me, I'm a Liberalban éppen az a jó, mint Jarában. Egy olyan korba utazhatunk el itt ugyanis a nóta szárnyán, amikor ugyan popzene már volt, viszont még olyan emberek is léteztek, akik őszintén Marxra és Engelsre bízták volna a helyzet rendezését. Ma már senki nem hisz semmiben, Hüpp-hüpp. Sőt, senkiről nem készülnek a szebb jövő felé ilyen boldogan tekintő fényképek.

5 komment

Címkék: usa victor jara phil ochs protest singer songwriter the clash jello biafra mojo nixon chile nick drake 1966 1971

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel