Our Band Could Be Your Life

Vasárnap Zágrábban másodszor láttam színpadon a Pixiest, Frank Blacket pedig egy szólókoncerttel együtt így összesen harmadszor. Amikor popzenei amatőrök megtudván, hogy ez a hobbim, megkérdezik mi is a kedvenc együttesem, általában a zenebuzik nemzetközi egyezményét, a hülye mosolyt szoktam visszaválaszolni. A ZENÉT szeretem köcsögök, hogy lenne már kedvenc együttesem meg kedvenc stílusom? Az azonban a helyzet, hogy mégis a Pixies áll nálam a legközelebb a kedvenc együttes státuszához.

Frank Blacket a Catholicsszel 2003 novemberében láttam először Bécsben, 400 ember előtt a Szeneben. Körülbelül 5 méterre álltam tőle, játszott néhány Pixies számot is, de ezek nélkül is tökéletes lett volna az élmény. Ekkor még szó sem volt újraalakulásról, viszont amikor már volt, akkor volt annyi eszem, hogy ne egy wiener neustadti fesztiválon nézzem meg őket a Toten Hosen előtt, hanem 2004 nyarán Berlinben egy saját koncerten (amin mellesleg az akkor még bájosan kezdő Franz Ferdinand volt az Ash előtt az első előzenekar). Repülőjegyekkel, szállással meg minden egyébbel együtt egy cseppet többe került, mint a Népi Papa és a Haverok bármely fellépése, ám ennek ellenére minden egyes fillért tökéletesen megért a produkció. Soha nem gondoltam volna, hogy leszek még Pixies koncerten, és a vén faszok kaszaturnéival szembeni általános ellenérzéseimet egyből ki is dobtam a kukába az első adandó alkalommal.



Pixies – Nimrod’s Son
Pixies – Hey
Pixies – La La Love You

Ezekkel az előzményekkel Zágrábban már nem éreztem, hogy muszáj lenne az első sorból végigüvölteni minden egyes szót. A Morrissey koncerttel kapcsolatos bejegyzésben pedzegetett infó a horvátok kulturális fejlettségéről valószínűleg tényleg igaz: a vasárnapi koncert is a tréfás nevű Salata sportcentrum szabadtéri jéghokipályáján volt, akárcsak Moz zágrábi fellépése. A helyszín csurig tele, ez olyan 3000 ember lehetett, a szövegeket a hátsó sorokban is majd mindenki fejből ordította. Budapesten gondolom az A38-at lehetne a Pixiesre megtölteni. Három nappal korábban az első európai fellépés mellesleg Prágában egy tényleg A38 méretű helyen volt, de nálunk ilyen sincs. Se nem vagyunk annyira menők, hogy normális könnyűzenei produkciók ide akarjanak jönni, se nincs itt akkora kereslet a színvonalra, hogy kénytelenek legyenek.

Ez a Pixies persze, hogy nem az a Pixies, és még nem is a 2004-es Pixies. Ez a kevés koncertből álló európai turné nagyon úgy tűnik, hogy a hattyúdal hattyúdala. Frank Black ősztől ismét szólóturnéra indul, és ami két éve még vészesen lehetségesnek tűnt, tehát hogy lesz új lemez, az ma már szerencsére majdnem teljesen kizárt. Zágrábban így néhány negyvenes, egykor barát, ma már csak munkatárs állt a színpadra, fürödni még egy kicsit a megérdemelt imádatban.

A színpad szélénél állva a hangzás ugyan nem volt tökéletes, viszont az apró részleteket tökéletesen meg lehetett figyelni. Ahogy négyen az utolsó ráadás előtt néhány méterre tőlem elsétáltak az öltözők felé, az örökre meg fog maradni, a gyakorlatilag kerek Frank Black meg a vigyorogva integető Kim Deal. A legnagyobb élmény viszont mégis ismételten a Pixies elképesztő életművével való szembesülés volt.

Nem tudok rajtuk kívül senkit, aki ennyire hibátlan munkásságot hagyott volna maga után. Alig négy és fél lemez, de azok faltóél falig tökéletesek, talán az utolsó Trompe Le Monde-on van néhány csak nyolcpontos szám, de a többi mind kilenc meg tíz. A legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül írom le, hogy a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji Frank Black minden idők egyik legjobb dalszerzője volt. Buddy Hollyval, Brian Wilsonnal, Lennonékkal egy ligában. Több tucatnyi olyan számot írt, amelyek egy-két meghallgatással is örök életre benne maradnak az ember fülében, nem hiszem, hogy létezik ember, aki a Here Comes Your Mant ne tudná egyből megjegyezni.



Further highlights:
- FB szólókarrierje ugye mára fokozatosan az americana felé fordult, amibe a bendzsózástól a classic rockig minden belefér. Furcsa volt most a legkorábbi Pixies-dalokból is kihallani ezeket a hatásokat, pedig egyértelműen ott vannak, a két éve kiadott első, egyszálgitáros demója a csúnya szavakat leszámítva húsz vagy negyven éve is készülhetett volna.
- Kim Deal elképesztő. Az nem világos, hogy az idült alkoholizmus vagy a szedált poszt-alkoholizmus stádiumában van-é, az viszont igen, hogy teljesen széjjel van esve. A torkában a kisangyal ennek ellenére pont olyan, mint húsz éve, és nagyon cukin tud vigyorogni. Minden szám előtt berak egy égő cigit a szájába, aztán egy másodperccel a vokálozás előtt kiköpi a földre, hogy a szám végén megkeresse a színpadon, majd tovább szívja.
- Biztos írt már erről valaki egy értekezést, de ha nem, akkor most felvetném a szám, amelyet az a tag írt, aki egyébként mindig a háttérben van érdekes jelenségét. Hogy világosabb legyen: például a se nem Jones-, se nem Strummer-, hanem Simonon-féle Guns of Brixton, amit ugye ennek ellenére AZ alap Clash-számnak szokás tartani. A Pixiesnél a La La Love You ez a dal, nem csak a dobos Dave Lovering írta, hanem ő is énekli. A zágrábi koncertnek talán ez volt a csúcspontja.

Legközelebb akkor megyek Pixiesre, ha Budapesten játszanak.

3 komment

Címkék: indie 2006 rock koncert usa the clash franz ferdinand morrissey pixies frank black kim deal ash horvátország buddy holly brian wilson john lennon 1987 1989

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel