You're not arone

A fehér zenebuzik szemében Japán igazi vörös posztó, a kivételezett ország, ahol minden (na jó, majdnem minden) nyugati eredetű lemez máshol hozzáférhetetlen bónusz cuccokkal felspécizve jelenik meg. Míg ez a fajta benyalás a japán piacnak a legnagyobb jóindulattal is minimum bosszantó, az, hogy egyesek képesek japánul felvenni a dalaikat, egyszerűen csak nevetséges. Rearn Enrish for God's sa-ke! Ebbéli meggyőződésünk szilárd és megingathatatlan, még akkor is, ha most az egyszer kvázi pozitív fényben tűntetünk fel egy ilyen eltévelyedést. Ennek pedig két és fél nyomós oka van:

1. A szóban forgó dal eredetije egy imádnivaló teenybop örökzöld 1967-ből, az I Think We're Alone Now a Tommy James & The Shondellstől (hoppá! tény #1: 1987-ben a dal Tiffany-féle plasztikpop verziója és egy másik Shondells-sláger, a Mony Mony Billy Idol-feldolgozása váltotta egymást az amerikai slágerlistán).

2. Aki 1978-ban feldolgozta ezt a remek rágógumi-klasszikust, az angolszász újhullám egyik legeredetibb fazonja, a jugoszláv-angol származású, Detroitban született, de Londonban élő, szobrásznövendékből énekesnővé avanzsáló Lene Lovich.

2 1/2: Az általa felvett japán változatban legalább a címadó sort angolul énekli (bár ez nem idegen a j-poptól, ahová ez a szám lazán sorolható).



Lene Lovich - I Think We're Alone Now (Japanese Version)

Mivel a dalt úgyis mindenki ismeri, essen inkább szó Lene Lovich-ról (eredetileg: Lili-Marlene Premilovich), akiről elöljáróban annyit, hogy amikor azt írtuk fentebb, ő "az angolszász újhullám egyik legeredetibb fazonja", azt nem feltétlenül bóknak szántuk. Először is, rémisztően néz ki - ez a szemmeresztgetős, telehennázott, ezoterikus boszorkány vs. neo-nomád vs. 1920-as évek berlini kabaré dizőze stílus mai szemmel kapásból hippigyilkos gondolatokat szül (Jó, Siouxie Sioux még nála is ijesztőbb.) Másodszor, kb. Nina Hagen, Stevie Nicks, Yoko Ono és Marlene Dietrich keveréke, ami nagyjából felerészt OK, úgy 50%-ban viszont azt jelenti, hogy vannak idegesítő vonásai, melyek közül az énekstílusa a legnyilvánvalóbb. Nem arról van szó, hogy elviselhetetlen lenne, csak ő is "az emberi hang is egy hangszer" divatos tanának híve, ami a modern popzene egyik nagy téveszméje és zsákutcája (Mert hát hová vezet ez? Csak két név: Bobby McFerrin és Björk.) Szóval, néha elég meredek dolgokat művel vokalice, és nem véletlenül vállalt bérsikítozást horrorfilmekben. Ja, és végül, harmadszor: szaxofonozik.

Egy újabb szédült tyúk, legyinthetnénk, de ne intézzük el ennyivel (hoppá! tény #2: ő írta Cerrone Supernature-jének dalszövegét), mert mindezek ellenére mégis van benne valami, ami megfogja az embert (ahogyan az már a lökött csajokkal lenni szokott), a legendás Stiff kiadónál (Ian Dury, The Damned, Madness, The Pogues...) 1978-ban megjelent bemutatkozó albuma (Stateless) a brit újhullám aranykorának egyik ritka kincse, mindenképpen érdemes vadászni rá, ha másért nem, a Lucky Number című dalért (1979-ben 3. volt a brit slágerlistán), amiből végre mindenki számára világos lesz, kinek a köpönyegéből bújt elő Gwen Stefani.

2 komment

Címkék: björk uk cerrone újhullám 1978 lene lovich tommy james & the shondells tiffany billy idol siouxie sioux nina hagen stevie nicks yoko ono marlene dietrich bobby mcferrin ian dury the damned madness the pogues gwen stefani

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel