Sziget / 4 (Trippin' On FloORBoard)

"Nyomjad, bazmeeeg!" - üvölti lelkesen mellettem egy szigetlakó, aki nyilvánvalóan a Party Arénába képzeli magát. Az ám, de ez a Wan2 sátor, és éppen az Orb játszik. Vagy lehet, hogy én képzelem magam rossz helyre? A hangfalakból ugyanis éppen elég snassz pumpálós techno szól félgőzzel, olyan, amire remekül lehet az egyik lábbal ütemre dobbantani a sátor deszkapadlózatán, amint azt mögöttem egy transzba esett, sokat szopatott strébernek kinéző szemüveges fiatalember demonstrálja. Szóval, akkor ez most ambient house (a beharangozókban mindenhol jelentőségteljes hangsúllyal ott szerepelt ez a stílusmegjelölés, mintha a cikk szerzőjének - a sajtóanyag kopipésztelőjének - bármi fogalma lenne róla)? Szóval, akkor most ez az Orb?

Az elsőre a válasz: nem, ez kissé sablonos, bár nem rossz dubos minimal house és techno, a germán alaprecept alig kimutathatóan egyedi ízesítésű variációja. A válasz a másodikra pedig: igen, a permanens reefer spinen lévő, ettől egyre hülyébb (személyes tapasztalat @ Sziget '06) Alex Patersont hűséges kutya társa, Thomas Fehlmann egy okos, karriermentő ötlettől vezérelve rávette, hogy csináljanak lemezt a német minimál-birodalom egyik legerősebb bástyájaként (az átlag fölé) magasodó Kompakt számára. Erre azért volt égető szükségük, mert az előző két albumukkal (Cydonia - 2001, Bicycles & Tricycles - 2004) az elektronikus zenének ők is arra az ingoványos "experimentális" útjára tévedtek, amely az alkotók saját segglyukába vezet. Magyarul: elvesztették a fonalat és a régi közönségüket, az újat pedig ilyen humbuggal már nem igen tudták megnyerni (kivéve persze az olyanokat, akiknek bejön az OK Computer utáni Radiohead). A végleges bukás közelébe került formációt a tavaly ősszel kijött Okie Dokie It’s The Orb On Kompakt lendítette vissza a pozitív relevancia-tartományba, telibe találták a zeitgeistot, és ráadásul a rájuk jellemző sajátos humort és könnyedséget csempésztek ebbe a magát nevetségesen komolyan vevő műfajba (mármint a minimalba), ami üdítően jó.


"Dr" Alex Paterson - Sziget 2006 (Fotó: Glódi Balázs)

Ha most ez a csapásirány, akkor ez, az Orb karaktere van annyira határozottan erőteljes, hogy elbírja, ők legyenek a minimal tech-house ambient pranksterei, ahogyan a kilencvenes években rájuk került poszt-acid house Pink Floydja stigmát is jól viselték. (Sőt, rá is játszottak: a Live 93 dupla koncertlemez borítója a Pink Floyd Animals albumának borítóját parodizálja.) Mert hát minden Steve Reich sample-ös agyaskodás és delfinúsztatós, trippy-hippie elhajlás ellenére az Orb ’91-’97 közé eső "nagy korszakának" termése bizony ma is simán vállalható. Igaz, hogy stílusteremtő munkásságukkal körülhatárolt önálló univerzumuk lazán kapcsolódott az erre az időszakra jellemző lakókocsis nomádok és crusty-k illegálpartijainak, és a gaia-tudatos neo-hippik chillout gatheringjeinek világához, zenéjük ugyanakkor mégis biztonságos távolságra esett az ezen szubkultúrák táplálta képzetektől, így a tőlük irtózók, mint jómagam számára is pont annyira volt ambient (értsd: ezoterikus), meg far-out, amennyit egy Pixies-rajongó el tudott viselni. Ezért is kár, hogy ebből az időszakból mindössze, ha jól figyeltem, a "sláger" Little Fluffy Cloudsot és még két szám motívumait játszották az - idén a megjelenésének 15. évfordulója alkalmából tripla lemezes verzióban újra kiadott - Adventures Beyond The Ultraworldről, legalábbis ennyit még nyomaikban is felismertem.

Értem én, hogy ez az idült angol spliffhead és szemüveges, „én kérek bocsánatot, hogy vagyok” kiállású svájci német barátja így ötven felé igyekszik, és örül, mint majom a farkának, ha sikerül közös nevezőt találni a mai fesztiválfiatalsággal, ugyanakkor csalódottan távozom az "élő" fellépésükről (gyakorlatilag Paterson néha rádídzsézett Fehlmann laptop-szettjére, mindig is ez volt a módszer, de ebből itt most csak tompa puffogtatás sült ki) - hogy létezhet Orb-koncert az A Huge Ever Growing Pulsating Brain That Rules From The Centre Of The Ultraworld nélkül?!? Ez meg is rémiszt, hogy ennyire öreg vagyok, és hogy engem is elkapott a "15 évet vártam erre a koncertre" lélekállapot, ami törvényszerűen lelombozódottságba torkollik, hiszen ilyenkor soha senki sem úgy, ahogy azt. De ha eltekintek magamtól, legjobban azt sajnálom, hogy ebből a kissé szétesett, szűk másfél órából az nem jött át, ami az Orb lényege és ami miatt mindig is lehetett őket szeretni és minden hibájukat megbocsátani: a humoruk. (Eleve a nevüket a Hétalvó című Woody Allen film visítva röhögést kiváltó örömkeltő eszközétől kölcsönözték, szerencsére ilyen hatása nekik nincs.) Jó, a rövidéletű, becsődölt Badorb netlabelen kijött Barbie Girl-feldolgozással kezdtek, de az inkább csak jó poén, egyszer, az ügyesen a textúrákba dolgozott zenei viccek és a totálkész hangminták elmaradtak. Pedig, ahogy a mondás tartja: aki képes egy fél lemezoldalnyi dub-menetet azzal indítani, hogy valaki Marcus Garveynak adja ki magát a telefonban és Haile Selassiénak akar üzenetet hagyni, vagy amikor egy meztelen csigáról szóló mese van rákeverve a zenére, rossz ember nem lehet. És nálam már rég elfogyott a fű.

The Orb: Trippin' On Sunshine

4 komment

Címkék: koncert uk pixies 1989 sziget radiohead the orb ambient-house alex paterson thomas fehlmann kompakt pink foyd steve reich marcus garvey haile selassie

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel