Sziget / 6

(Az utolsó nap után összegezni kéne, de az egy következő post feladata lesz, most csak a Sziget utolsó napjának két értékelhető koncertjéről lesz szó.)



The Stooges – I Wanna Be Your Dog

Ahogy azt egy korábbi postban már jeleztem, a Stooges az utóbbi 35 év legfontosabb rockegyüttese. Na jó, meg a Velvet Underground. Iggyék nélkül ma a rockandroll egészen más lenne, és ami talán még fontosabb, szemben New York dédelgetett kis kedvenceivel, Andy Warhol udvari zenekarával, a Stooges tényleg a mocsokban élt és alkotott (ahogy Iggy a Szigeten oly szépen megfogalmazta: I’ve been dirt), nem csak affektálva dalolva a heroinról, hanem addig tépve, amíg bele nem döglöttek vagy be nem kerültek a diliházba. Az, amit ma „undergroundnak” meg „függetlennek” nevezünk a popzenében, hogy fiatal emberek kellő akarattal és tehetséggel akkor is meg tudják váltani a világot, ha az teljesen ellenük van, és amire semmilyen művészeti ág nem ad lehetőséget már réges-rég, na azt mind a Stoogesnak köszönhetjük.

Elnézést a nagy szavakért, csak érzékeltetni akartam, mennyire nehéz bármit is mondanom ennek az együttesnek a koncertjéről. Helyzetem ráadásul tovább bonyolítja, hogy Iggy és az Asheton testvérek az elhalálozott Dave Alexander helyére azt a Mike Wattot vették be a csapatba, aki Minutemenes múltja és a punk négyhúros igáslovaként véghezvitt életműve okán a kedvenc basszusgitárosom ever. Meglepetések nem is értek, két éve Wiesenben már láttam szinte hangról-hangra ugyanezt a műsort, inkluzíve színpad-invázió, amelyben az egyetlen újdonságot most egy jó húsban lévő magyar könnyűzenei újságíró teljesítménye jelentette.

Az mindenképpen a Stooges mellett szólt, hogy az ő zenéjüknek a Szigeten garantált szar hangzás direkt jót tesz: csak agresszívebben szólt az egész. A Raw Power lemezről, amelyen az Ashetonok által nyilván nem kedvelt James Williamson gitározott, következetesen nem játszanak semmit, így a Search and Destroyt, a rockzene egyik csúcsát sem. Ilyen veszteséget más együttes nem élne túl, de hát itt olyanok vannak helyette, mint a No Fun, az I Wanna Be Your Dog, a 1969 vagy a T.V. Eye. Iggy a hatvanhoz közel még mindig úgy rázza a csípőjét, mint egy tinédzser hímringyó, a két Asheton a napszemüveg mögött pedig arról álmodozik, hogy talán mégis újra lehetne alapítani az MC5 életben maradt tagjaival a White Panther Partyt, és akkor lehetne megint drog, fegyver meg baszás az utcán.

Ha Mike Watt, Scott Asheton, Ron Asheton és Iggy Pop kiállnának a Sziget nagyszínpadára, és egy órán át meg sem mozdulnának, én már akkor is le lennék véve a lábamról.



Gogol Bordello – Not a Crime

A Gogol Bordello koncertjéről sem könnyű írni. Az volt a feladatuk, hogy a Sziget utolsó valamirevaló fellépőjeként csináljanak egy jó bulit, és ezt maximálisan teljesítették. Szórakoztató zene, szórakoztató színpadi jelenlét (külön bónusz a két furcsán felöltözött leányzó, Gwen Stefani harajuku girljeinek ukráncigány megfelelői), pörgés, pörgés, pörgés.

Értem, hogy a hülye amerikaiaknak meg azoknak a bunkóknak, akik sosem láttak túl az angolszász popzene szűkös keretein ez elég, bár a Mano Negrát azért nekik is illene ismerni. Amit Eugene Hütz (a legjobb popbajusz a Hüsker Düs Greg Norton óta!) és vidám bandája előadnak, azt Manu Chaoék és még egy nagy rakás európai együttes a baszk Negu Gorriaktól a francia Les Negresses Vertes-en át a magyar-londoni Széki Kurváig már rég kitalálta. Megzabolázhatatlan ritmusok, mulat a cigánykaraván, kirúgjuk a Pigalle oldalát. Az eredetiség hiánya ayonban még csak a kisebbik baj, ha a könnyűzenében csak a forradalmian új produkciókat szeretnénk, nem lennénk sehol.

Az viszont már határozottan kellemetlen, hogy míg a Mano Negrát pont azért lehetett szeretni, mert a turbózott ska mellett még ezernyi stílusban tudtak nagyot alkotni az algériai raitól a hiphopon át a francia sanzonig, addig a Giogol Bordello egyetlen egy dolgot tud, ezt a mulatós cigánypunkot. Lemezen azért is jobbak, mert ott sokkal több teret engednek a tempóváltásoknak, a Wan2 sátorban előadott produkciójuk viszont egy közepes Kusturica-film eksztatikus nagyjelenete volt kimerevítve. Hát az ukrán cigányok sose szerelmesek? Sose sírnak egymás vállára borulva? Soha nem keseregnek New Yorkba szakadva az otthon hagyott Csernobil Anyácska sorsán? Mindig csak ordibálva pödrik a bajszukat? Így ez csak olyan volt, mint az összes direkt túlpörgésre játszó műfaj a happy hardcore-tól a grindcore-ig. Az első harminc perc után józanon kicsit unalmas, mattrészegen viszont simán végigmulatható koncert.

(Házi feladat haladó zenebuziknak: Mutassa ki a párhuzamokat Hütz Jenő és Willy DeVille karrierje és munkássága közt, valamint világítsa meg az ő példáikon keresztül a nagyszerű Vér Fanzin által népszerűvé tett „being a tourist in someone else’s culture, how pathetic that is” aforizma valóságtartalmát!)

6 komment

Címkék: 2006 koncert usa manu chao stooges mc5 sziget 1969 gogol bordello willy deville mike watt iggy pop minutemen ukrajna velvet underground mano negra negu gorriak les negresses vertes széki kurva

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel