Out of place artifact, röviden OOPART a régészet – pontosabban a pszeudo-régészet! – szerint minden olyan megtalált tárgy, amelynek a hivatalos tudomány aktuális állása szerint nem lenne szabad ott lennie. Ilyenek a homo sapienseket és dinoszauruszokat együtt ábrázoló perui kövek és az egyiptomi múmiákban kimutatott kokainmaradványok is. Az OOPARTokról általában gyorsan kiderül, hogy vagy hamisítványok, vagy valamilyen teljesen triviális magyarázat van rájuk, az előző kutatócsoport felejtette ott, ilyesmi. Egy kis részük azonban tényleg felfoghatatlan eredetű rejtély.

A popzenei OOPARToknak többnyire az idejük nem stimmel, a lelőhelyük általában igen. Én a klasszikus popzenei OOPARTok közé sorolom például Manuel Göttsching E2-E4 című 1981-ben felvett albumát, ami szemben a Kraftwerk pöpec elektropopjával, úgy techno, ahogy azt jónéhány évvel később feltalálták. Ha valaki tud hasonló anomáliáról, a kommentek közt nyugodtan jelezze. Most azonban egy olyan OOPARTról lesz szó, amelynek az ideje stimmel, a tere viszont egyáltalán nem. 1965-ben primitív garázspunkot játszani teljesen helyénvaló volt – na de Peruban???



Los Saicos - Demolición

A Los Saicos Limában létezett a hatvanas évek közepén, nagyjából Mario Vargas Llosa szárnybontogatásával egyidőben, csak hogy tágabb kulturális kontextusba helyezzük a dolgokat. Eredetileg Sadicosnak hívták őket, de mivel a szadistázás sok lett volna a harmadik világban, kivettek egy betűt, mert így úgy hangozhattak spanyolul, mint a Psychos. Egyáltalán nem valamiféle underground színtér hősei voltak, nem is volt akkor és ott olyan, rendszeresen felléptek a tévében, sok rajongójuk volt, minden ilyesmi. 1968-ban azonban egy katonai puccs véget vetett a viszonylag viruló kulturális életnek, rockzenét például gyakorlatilag tilos volt játszani. A Saicos feloszlott, lemezeiket pedig éppen úgy por lepte be, mint azon inkák alkotásait, akiket muszáj akár indokolatlanul is belerángatni minden Peruval kapcsolatos írásba.

A Saicos hat kislemezére, a perui garázsrock Machu Picchujára, a spanyol Munster Records, a műfaj talán legjelentősebb (újra)kiadója bukkant rá néhány éve. Az általuk kiadott cédének köszönhetően hallhatta meg végre az egész világ azt az ordítást, amelynek a poptörténet panteonjában simán Little Richard a-wop-bop-a-loo-lop a-lop-bam-boo üvöltése, vagy hogy a garázsban maradjunk, a Sonics Psychojának artikulálatlan vonyításai mellett lenne a helye. A Demolición nem egy műfaj utolsó, értéktelen cseppeinek kifacsarása, ahogy az néhány bejegyzéssel ezelőtt már kifogásolva lett, hanem egy olyan dal, ami nélkül zenebuzi élete nem lehet teljes.

Előre szólok, hogy amikor a 29. másodpercben először harsan fel a TA TA TA TA TA TA YA YA YA YA ordítás, onnét nincs visszaút. Én tudom, hónapok óta ezt üvöltöm minden élethelyzetben. Hogy a fenébe tudott egy, a popzenei isten háta mögött ennyire eldugott városban létező együttes ráhibázni egy olyan dalra, amihez hasonlót akkoriban csak néhány ezer kilométerre északra lehetett hallani, amikor a már említett Sonics és a Louie Louie-t sikerre vivő Kingsmen a könnyen eljáró kezükről ismert, Seattle környéki bunkó fiataloknak játszott a lehető legzajosabban, csak nehogy balhé legyen? Hogy tudtak egy ennyire punk szöveget megszülni (Pusztítsuk el a pályaudvart / Szeretünk a levegőbe repíteni pályaudvarokat / ROMBOLNI ROMBOLNI ROMBOLNI) ? Kicsit olyan ez, mint a hetvenes évek végének Beatricéje, amelyről Nagy Feró a mai napig állítja, úgy játszottak punkot, hogy fogalmuk sem volt, hogy az már létezik.

TA TA TA TA TA TA YA YA YA YA!!!!!