Hát, kicsit nyomott őszünk van itt Budapesten, szó se róla, nem csoda, ha nem pörög ezerrel egy zeneblog az ilyen időkben, nem igaz? Ráadásul a blog egyik állandó szerzője szerint túlzottan is múltidéző az oldal, keveset foglalkozunk az új zenékkel. Az már egy másik kérdés, hogy ő közben éppen azzal van elfoglalva, hogy feloszlott vagy jelentéktelenségbe szürkült kaliforniai deszkáspunk zenekarokat rangsoroljon, ezért most itt egy vadonatúj szám egy olyan lemezről, ami a héten jelent meg.



Robbie Williams - Kiss Me

Robbie Williams "elektrós" és hiphopos új lemeze, a Rudebox feltűnően megosztotta a hivatásos és az önjelölt kritikusokat egyaránt. Én most tartózkodnék a direkt állásfoglalástól, csak annyit jegyeznék meg, hogy lehet, hogy tényleg nem kéne Robbie-nak erőltetni ezt a rappelést, meg minden, de legalább nem unalmas az album, mert az előző ugyanis az volt, de rettenetesen. Az a tavalyi Intensive Care lett az első lemez, amit új dalszerző partnerével, Stephen Duffyval írt, és most a Rudeboxon éppen előtte tiszteleg azzal, hogy a legismertebb számát dolgozza fel. A Kiss Me a naivitásban és suta érzelgősségben valósággal tobzódó nyolcvanas évek közepén volt sláger, és pont ezen tulajdonságai miatt őrizte meg mai napig a vonzerejét, melyet még az elavult szintihangzás sem tudott megtörni. A Kiss Me-t a jóisten is slágernek teremtette, de évek kellettek hozzá, mire végre a sokadik verziója felkerült a listákra, ahol aztán nagy karriert futott be 1985 tavaszán. Naiv, ártatlan és ellenállhatatlanul bájos dalocska ez, akárcsak a hozzá társuló nagylemez, és Duffy talán nem véletlenül váltott utána stílust, érezhette, hogy ezt már úgysem tudja überelni (erről talán majd bővebben is később, hiszen megér egy külön postot egy Duran Duran-tagból lett folktrubadúr).



Szóval, a Kiss Me tipikusan az a szám, aminek hallatán az ember szerelmes lesz, vagy legalábbis szeretne az lenni. Lehet, hogy így volt ezzel a mi Robbie-nk is, de valószínűbb, hogy ez inkább amolyan hommage a mester előtt, ráadásul nem is nagyon lehet elrontani. Ezúttal jóval izmosabb, sőt, bunkóbb hangzást kapott (a house körökben nagyra tartott Joey Negro jóvoltából), és a vékony dobgép-hangzáson alapuló eredeti változattal ellentétben kifejezetten táncolható lett: egy elég átlagos hangzású diszkószám, de a dallam kimenti a proletárok markából. Igaz, így meg pont az originál verzió ártatlansága és naivitása veszik ki belőle, azért kicsit kár. Aztán, hogy Robbie Williams rájön-e valaha is, hogy sokkal hitelesebb, ahogy zsúfolásig megtölti a gay klubok táncterét, mint amikor összeráncolt homlokú, steril, középtempós rádiórockot énekel, az legyen az ő gondja.