Két fontos leckével gazdagodtam november 6-án este a bécsi Lemonheads koncerten. Először is azzal, hogy nem kötelező megnézni az előzenekart, annak viszont azért nem árt utánanézni, hogy egyáltalán ki lép fel. Mert ha az ember nincs résen, akkor az előtérben sörözik, miközben a benti teremben Eugene Kelly, a Vaselines agya adja elő remek dalait, Molly's Lips és Son of a Gun inkluzíve. Még jó, hogy erre csak másnap derült fény, különben a főattrakciót is rossz szájízzel néztem volna. A másik lecke pedig, és ezt már sajnos csak a gyerekem fejébe verhetem bele, mert felettem elszállt az idő, hogy az ember tinédzserkori idoljait még idejében nézze meg, nem pedig miután az egykor ünnepelt hős tíz évet masszív drogozással töltött.

The Lemonheads - Kitchen
The Lemonheads – My Drug Buddy
The Lemonheads – Rudderless
The Lemonheads – Great Big No
The Lemonheads – Alison's Starting to Happen

13 és 17 éves korom közt annyira szerettem Evan Dandot, amennyire egy heteroszexuális magyar tinédzser szerethet egy amerikai huszonévest. Érzéseimmel nem voltam egyedül, volt néhány hónap 1992-93-ban, amikor úgy tűnt, Dando még Kurt Cobaint is simán túlnövi. Szép volt és tehetséges, a mainstream sokkal könnyebben tudta lenyelni, mint egy hasfájós heroinistát. Dando azonban nem hagyta, hogy megemésszék, és bár a fejét nem durrantotta szét, olyan sikeresen ráállt minden létező kábítószerre – elsősorban a crackre -, hogy hamarosan eltűnt a süllyesztőben, ahonnét gyakorlatilag csak az idei Lemonheads nagylemezzel sikerült kimászni.

A hosszú szőkésbarna haj, az igéző szemek és a Liv Tylertől Winona Ryderig végigkúrt valamennyi nő azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy Dandoból máig csillogó kultsztárt csináljon. Sőt, ezek tulajdonképpen mind ellene dolgoztak, hiszen igazán szeretni csak az olyan elbaszott rusnyaságokat lehet, mint a Lemonheadsel nagyjából egy szcénából induló, és az új lemezen is vendégszereplő J. Mascis. Evan Dando azért az isten – és ha ez a véleményem lassan 15 éve, akkor már így is fog maradni örökké -, mert kicsit popos, kicsit punkos, újabban pedig meglehetősen countrys dalszerzőként egészen varázslatosat tudott alkotni.

Dandonak megadatott az a szerencse, hogy Bostonba, a világ egyik leggondatlanabb helyére szülessen. Sőt, még ezen belül is a kiváltságosok közé tartozott, ügyvéd apja és modell anyja mellett nyilván nem nagyon volt min aggódnia. Az sem csoda, hogy fanatikus rajongója a poptörténet leghíresebb milliomoscsemetéjének, Gram Parsonsnak, aki szintén nyugodtan költhette drogra családja floridai ültetvényeit. Szemben Parsons-szal Dando legalább életben maradt, a mindennapi gondoktól és úgy általában az élettől azonban mindketten hasonlóan melankolikus távolságot tartottak/tartanak.

Dando gyökerei mellett azért volt érdemes elidőzni egy bekezdés erejéig, mert hatásuk szinte minden Lemonheads-dalban utolérhető. A kezdeti punkos kirohanások, és Ben Deily társszerző eltávolítása óta született számok akár gyorsak, akár lassúak, akár vidámak, akár szomorúak egyaránt ugyanazt a hangulatot árasztják. Az USA északkeleti csücskének kicsit európai, olyan amerikai ikonokkal, mint a Cape Cod vagy a Martha's Vineyard teli, kertvárosi, sárguló faleveles milliőjét, ami legalább akkora amerikai klisé, mint a Grand Canyon meg a kaliforniai tengerpart.

A Lemonheads klasszikus három lemezének, a Loveynak, a csúcspont It's a Shame about Raynek és a Come on Feelnek a dalai egyaránt Dando kiváltságos mikrokozmoszát mutatják be, barátokat, éjszakai mászkálást, fiatalkori drogozást és mindenek felett a csajokat. Az Alison's Starting to Happen, a Bécsben sajnálatosan el nem játszott Kitchen, a Favorite T, és a koncertet záró, zseniális Rudderless egyaránt a tinédzser szerelem általam ismert legeltaláltabb ábrázolási közé tartoznak. Muszáj volt ezeket hallani, még ha tíz év késéssel is, és még ha sejtettem is, hogy Evan Dando már nem az, akinek megismertem.

Hát tényleg nem az. Nem gondoltam volna, hogy van ember, aki a névadón kívül hajlandó Johnny Ramone-frizurát viselni, de Dando valamiért mégis ezt választotta. Vékony, magas, kicsit esetlenül mozog, és a dzsankiként töltött tíz év sem múlt el természetesen nyomtalanul. Az egész ember kicsit szürke, mármint hogy konkrétan a koponyájára tapadó bőre szürke, a szemei nem fókuszálnak sehova, és úgy egészében is kicsit elveszett ember képét mutatja. A csajok szerint viszont mindenek ellenére is elképesztően jó pasi. Ők tudják, azt viszont én, hogy az egykor gondtalan Evan Dandoból olyan kibaszott szomorúság árad, hogy időnként rossz volt nézni.

A My Drug Buddyban elhangzó „There's still some of the same stuff / We got yesterday” egyszerűen másképp szólt a 24 éves Dando szájából. Én akkor azt hittem, hogy betépett haverokkal röhögcsélésről van szó, és valószínűleg tényleg erről is volt. Amikor viszont ezt egy lassan negyvenes ex-politoxikomán énekli, kénytelen vagyok valami keményebbre gondolni, és ettől egész egyszerűen elvész a varázs. Nincs nekem semmi bajom a drogos zenészekkel, azzal viszont nem tudok mit kezdeni, amikor gyakorlatilag egy új ember énekli saját, 15 éves dalait.

A szomorú előzmények nélkül egészen biztosan sokkal többre értékeltem volna az azért így is egészen élvezhető koncertet. A sokszor lecserélt Lemonheads most egy fehér basszusgitárosból és egy fekete dobosból áll, az utóbbi olyan keményen játszott, hogy helyenként már majdnem a metál jött elő, ami különös módon jót tett a produkciónak, pont azt az életet vitte bele a számokba, ami Dandoból már örökre kiveszett. A Turnpike Down vagy a Great Big No sem lettek kevésbé vidám, kevésbé csilingelő popdalok szerzőjük lecsúszásától.

A koncertzáró Rudderless mellett a csúcspont mégis a néhány számos egyszálgitáros betét volt. A feldolgozásoknak és a tábortüzes Outdoor Type-nak kifejezetten jól állt Dando szétcseszettsége, a közönség elképesztően részeg tagjának picsába elküldése meg pláne. Talán ennek is köszönhettük, hogy a zenekar visszatérése után az első két szám az I Don't Care volt a Ramonestól és a No Fun a Stoogestól. A végén még volt fehér zaj és erősítő-borogatás is, végül is a Lemoheads éppen húsz éve punkegyüttesnek indult.

Egyébként nem lettem sem egy hőssel szegényebb, sem kiábrándult. Csak sokkal jobb lett volna akkor látni.