Mielőtt rátérnék tízes listám legmeglepőbb, a nemzetközi punkéletben minden bizonnyal globális botrányt okozó szereplőire, foglalkozzunk egy kicsit az egyetlen kérdéssel, amely még a Miért beteg a magyar foci?-nál is többször és feleslegesebben hangzott el a világtörténelemben: Is Punk Dead?

Az első brit punkhullám 1978 január 14-én, amikor a Sex Pistols utolsó, San Francisco-i koncertjén Johnny Rotten a legendás Ever get the feeling you've been cheated? mondattal levonult a színpadról, egészen biztosan halott volt. Akkorra már a brit sajtó is eltemette, és a londoni punkszcéna túlélőinek visszaemlékezései alapján már 1977-ben is alig mozgott, csak ezt a közönség még nem vette észre. A következő két-három-négy évben a punk meghalt a másik két központban, New Yorkban és Kaliforniában is, és, akárcsak Angliában, new wave, postpunk, hardcore és sok minden egyéb lett belőle.

A punk akkor purcant ki, amikor a kezdeti lendület, amely még a popzene mozgalmas történetében is párját ritkította, kifulladt. A punk eredetileg – bár persze sokszor inkább csak a szlogenek szintjén, mint a valóságban – tiszta lappal indított, és megtagadott mindent, ami előtte történt. No Elvis, Beatles or the Rolling Stones in 1977, ahogy a Clash nagyon helyesen énekelte. A tiszta lap azonban hamarosan koszos lett, és az első punkok hatására alakuló együttesek már inkább azzal voltak elfoglalva, hogy olyanok legyenek, mint a példaképeik, ahelyett, hogy valami hasonlóan újat tettek volna le az asztalra. A punk így kifújt, kiveszett belőle a radikalizmus és az újítás, ennek következtében unalmas lett, a tehetségesebbje pedig elkezdett új, az elemi ordibálásnál bonyolultabb utakat keresni. Akik ezekben a nehéz időkben is kitartottak a Punk’s Not Dead mellett, azokból lett az Exploited.

Néhány év elteltével azonban a kétségtelenül halott punk elkezdett életjeleket adni. Először csak az – elsősorban amerikai – undergroundban, majd a kilencvenes évek elejétől már a felszínen is. Ez a modern punk nagyon leegyszerűsítve a dolgokat kétfelé osztható. Az egyik vonal az eredeti punkok formabontására esküszik, a Nation of Ulysses és a Born Against szélsőbalodali post-hardcore ordításaitól kezdve a Locust negyven másodperces idegrohamain át egészen az egész kakofóniát laptopokra átültető breakcore-nerdökig. Bár mindannyiuk munkásságát nagyra értékelem, és olykor előszeretettel is élvezem, kifejezetten nehezemre esik lemezeik többszöri végighallgatása, a vegan-marxista kirohanásokkal pedig egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni.

A modern punk másik vonulata az, amelyet Magyarországon a lekicsinylőnek szánt, ám szerintem egy cseppet sem sértő deszkáspunk kifejezéssel szokás illetni. Ez volt az az irány, amely a kilencvenes évek elején hirtelen elképesztően népszerű lett, amikor a két legfontosabb kaliforniai kiadó, az Epitaph és a Lookout köré csoportosuló együttesek, a Green Day, az Offspring, a Rancid és a Bad Religion lemezek millióit kezdték eladni. Tőlük származik a Blink 182 és Sum 41, sőt, Avril Lavigne is, akiknek a lázadásfaktora ugyan valóban rendkívül alacsony, ám egytől egyig korrekt, kiválóan dúdolható popprodukciók, amelyektől egy pillanatra sem tiltanám el kiskamasz gyermekem.

Míg a két vonal közül az első direkt anti-pop, addig az utóbbi maximum a szavak szintjén. A legjobb példa talán a Green Day, amely joggal lett mára Amerika egyik legnagyobb rockegyüttese, a Longview-tól az American Idiot-ig terjedő kellően színvonalas, kellően catchy repertoárral. Ez az anti-popizmus punkzenében egyébként is eleve furcsa, hiszen a punk, aki a popot tagadja, az a Ramonest is tagadja, az ilyen punkot pedig fel kell pofozni. A mívesen megalkotott, ideges gitárra és hisztis énekre hangszerelt punkzene mindig többet fog érni, mint a direkt határokat feszegető avantgárd zenei kísérlet. Aki ilyesmit csinál, arról egyébként az isten mossa le a punkot érhető legaljasabb vádat: művész vagy, geci?

NOFX – 13 Stitches
NOFX – Dig
NOFX – Franco Un-American

NOFX - Warm
NOFX – The Brews

Amit még annak is érdemes tudni a NOFX-ről, aki egyébként utálja a zenéjüket az az, hogy elképesztően népszerűek. Nem böngésztem át minden listát, de van egy érzésem, hogy ők a legtöbb lemezt eladó olyan együttes, amelyiknek semmije sem jelent meg major kiadónál, és amelyiknek soha, egyetlen videóklipjét sem játszotta az MTV. Mindkettő saját döntés egyébként, mint ahogy az is, hogy interjút is csak a legritkább esetben adnak, és akkor is többnyire vacak kis fanzinoknak. Hála istennek mindezt a beteges antikapitalista baromságok nélkül. Egyszerűen nem, mert hát minek. A NOFX Magyarországon is hihetetlenül népszerű, néhány éve meg még inkább azok voltak. Sok lemezt persze nem adnak el, a célcsoport nyilván inkább a letöltést preferálja, de amikor a csúcson voltak a kilencvenes évek végén, legalább annyi hamisított trikót adhattak el, mint a Korn vagy Marilyn Manson.

A NOFX széles rajongótáborára nagyon egyszerű magyarázat van. Amit a korai, kicsit thrashes lemezek óta csinálnak, az színtiszta rágógumi a fülnek. Ez a deszkás-, kaliforniai- vagy akármilyen punk a kilencvenes évek elejére egyesítette a Buzzcocks és a Ramones poppunkját a Clash jamaikai beütéseivel, majd az egészet leöntötte azzal a fantasztikus mázzal, ami a Beach Boytól kezdve a Mötley Crüen át valamennyi Kaliforniában született szubkultúrát beborított, és amitől az egész olyan irigyelnivalóan könnyed, napsütötte és bulis lesz. A deszkáspunk két csúcsegyüttese a Rancid-előd Operation Ivy és a NOFX, de az a helyzet, hogy akárcsak a szörfrock esetében, a leggagyibb válogatáslemezen is lehet találni gyöngyszemeket. A formula tökéletes, így ha nem is eredeti, de élvezhető szemeket minden vak tyúk találhat.

A NOFX mégis felette tud állni néhány lépcsőfokkal a többieknek, zeneileg, szövegileg és ideológialag egyaránt. 1983-ban alakultak, még középiskolai zenekarként, majd a tagok származására utaló, 1992-es White Trash, Two Heebs and a Beannel találtak meg a saját hangjukat. Itt már minden együtt volt, amitől a NOFX nagy lett: Fat Mike affektáló vinnyogása, a később elhagyott ska-betétek, El Hefe hülye hangja és trombitája, a két Eric, a gitáros Melvin és a dobos Sandin punkegyüttesnél szokatlan technikai tudása valamint a leginkább a punk és a punkok kárára elsütött viccek. Ez utóbbiakkal kapcsolatban viszont fontos leszögezni, hogy itt nem a Toy Dollsról van szó, van ugyanis egy alapvető különbség a két együttes közt: amikor a NOFX vicces akar lenni, akkor tényleg az.

Így készült el az 1994-es, nem csak az együttes, de az egész műfaj számára meghatározó jelentőségű nagylemez, a Punk in Drublic. Pont akkor jelent meg, amikor az MTV épp rongyosra játszotta a NOFX-el nagyjából egy kultúrkörből kiinduló együtteseket, és ez az ő eladásaiknak is jót tett, még ha ők a zenetévéből a már vázolt okok miatt ki is maradtak. A Punk in Drublic azonban nem ezért kiváló lemez, hanem mert gyakorlatilag nincs rajta rossz szám, a lemez a legelsőtől a legutolsó másodpercig kicsattan az egészségtől és az adrenalintól. Nem a hardcore agresszivitásától, nem is a crustpunk nihiljétől, hanem csak attól a zenétől, amit egyszerűen jó érzés hangosan hallgatni, ordibálni és ugrálni rá.

A Punk in Drublic sikere tette lehetővé, hogy a következő évekbeen a NOFX egyrészt élvezze a tisztes polgári jólétet, másrészt meg már csak azért is hű maradjon mindörökké a DIY-hoz, mert volt elég oldalas a spájzban. Ennek megfelelően Fat Mike-nak volt ideje felfuttatni saját, ma már a legnagyobbak közé tartozó kiadóját, a Fat Wreck Chordsot, az együttes pedig nyugodtan csinálhatott bármit, a viszonylag szokványos nagylemezektől a direkt ultrabuta, egy perc alatti számokkal teli EP-ken át minden idők leghosszabb, mellesleg szar punkdaláig. A színvonal nagyjából az ezredfordulóig megbízhatóan magas volt, azóta érzékelhető a hanyatlás, de hát így negyven felé nem is annyira várható el, hogy mindig legyenek friss számok és poénok a német foglalt házakról és Mike személyes kedvenceiről, a nagydarab, leszbikus dominákról.

A NOFX nyilván tudatosan nem ment bele abba az örök tinédzserlétbe, amit például a Screeching Weasel nyomat. Ők inkább a Green Day által is követett öregebb-de-bölcsebb vonalat nyomják, és mára ők is beleestek a komlett amerikai rockmezőnyön átsöprő Bush elleni harc sötét vermébe, agitálnak, aktivizálnak és átkozódnak a Nagy Sátán ellen annyit, hogy az tőlünk nézve lassan alig színvonalasabb Ákos 1956-os ötleteinél.

A csúnya öregkor sajnos e lista szinte valamennyi punkjánál visszatér, ne is lovagoljunk rajta többet. Nem érdekel, ha vissza kell adnom a punkigazolványom, én akkor is mindörökké szeretem a deszkáspunkot, a NOFX kilencvenes években kiadott lemezeit pedig nyugodtan teszem a polcon a szemüveges punkkánon által is elfogadott Buzzcocks mellé. Ahogy mára a negyven éve a Beatles-el egy lapon sem említhető szörfrocknak is igazat adott az idő, ugyanúgy fogok röhögni, amikor hamarosan a Refused véresen komoly posthardcore-ján értetlenkedő zenebuzik végre befogadják szívükbe a NOFX popját és punkját.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – Korábbi részek:
Intro
10. Bad Brains
9. Dead Kennedys
8. Circle Jerks