Music for Evenings
Mélységesen egyetértek azokkal, akik szerint a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje által határolt korszakhoz termékenységben, színvonalban és jelentőségében csak a hatvanas évek aranykora hasonlítható nemcsak a brit, de általánosságban az egész rockzenében. Én a posztpunk vagy a new wave mellett még a punk első generációját is idesorolom, Bede kollegával ellentétben viszont a nyolcvanas-kilencvenes évek punknak nevezett zenekarai már minimálisan tudnak csak érdekelni, a maiakról nem is beszélve.
A korszaknak megvolt az az előnye is, hogy akkor még nem kellett folyton visszafelé nézni, és nagyon sok olyan poén volt, amit még nem lőttek le. Ekkor még számos előadónak sikerülhetett az, ami manapság egy új zenekarnál szinte elképzelhetetlen: úgy szólni, mint ahogy előtte még soha senkinek nem sikerült. Közülük is az egyik legkülönlegesebb a Young Marble Giants volt, amely ráadásul úgy valósította meg mindezt, hogy még az akkori zeitgeistből sem akart megérezni semmit: az összes jelentősebb posztpunk legenda közül ez az egyetlen zenekar, amelynek nem lehet betenni egy számát sem egy buliban, legalábbis egy olyanban nem, ahol tánc van.
Young Marble Giants - Credit In The Straight World
Young Marble Giants - N.I.T.A.
Ráadásul a Young Marble Giants a kivételes zenekarok azon tulajdonságával is rendelkezik, hogy aki csak egyszer is hallotta a zenéjüket, fel fogja ismerni legközelebb. Bár Alison Statton szenvtelen és hűvös énekstílusa azóta már sok más énekesnőnél visszaköszönt, Philip Moxham összetéveszthetetlen basszusgitárjával és a bátyja, Stuart elidegenítő hatású orgona- vagy minimál ritmusgitárjával kiegészülve kapásból azonosítható. Oké, az kihallatszik a zenéből, hogy a tagok szerették a Velvet Undergroundot és Brian Enót (különösen az Another Green World című lemezét), de tegye fel a kezét, aki úgy alkotott maradandót, hogy soha nem hatott rá semmi.
A posztpunk egyik legfontosabb szerepe az volt Nagy-Britanniában, hogy addig fehér foltnak számító városokat vagy országrészeket kapcsolt be a popzene vérkeringésébe: ez volt az első alkalom, hogy lehetett beszélni glasgow-i vagy sheffieldi színtérről (sőt, Manchester is ekkor lett igazán tényező), és az addig elszigetelt Wales is végre kapott egy kis figyelmet. A már kitárgyalt Scritti Politti mellett a Young Marble Giants is innét érkezett, és egy fiatal cardiffi zenekarok felvételeit tartalmazó válogatáslemezen tűnt fel először két számmal, melyek felkeltették a korszak független sztárkiadója, a Rough Trade figyelmét is. Pár nap alatt fel is vették debütáló – és mint később kiderült, egyetlen – nagylemezüket, a Colossal Youth-t, amely tényleg úgy szól, mintha egy eldugott kisvárosi lány hálószobájában vették volna fel (és ez abszolút dicséret, mielőtt valaki félreértené).
A YMG egyik legpimaszabb húzása az volt, hogy nem alkalmaztak dobost, csak egy súlytalanul kopogó dobgépet, amely nagyban hozzájárult a lemez intim hangulatához. Bár a dobgép akkor már nem számított hatalmas újdonságnak, mégis, addig egyszerűen nem voltak olyan zenekarok, melyeket ennyire nem érdekelt volna a ritmus, és ennyire bevallottan „szobazenét” csináltak volna. A DIY-szellemiség egyik legjellemzőbb példája volt ez, hiszen addig egy rendes rockzenekart el sem lehetett képzelni dob nélkül. Jó, a Kraftwerk meg néhány másik kísérletező elektronikus varázsló már meglépte ezt, de azok nem is voltak rockzenekarok a szó eredeti értelmében, míg az Ifjú Márvány Óriások igen, egy vagy két gitárossal és egy copfos énekesnővel.
A Colossal Youth sikere megmutatta: anélkül is lehet zenekart csinálni, hogy az ember próbaterembe járna, koncertezne, bajlódna azzal a rohadt nehéz dobszerkóval, és részeg bunkók előtt lépne fel totális közöny vagy rossz esetben hangos elégedetlenség közepette. A YMG ugyan fellépett néha, sőt, az 1980 tavaszán megjelenő album sikere nyomán még külföldön is turnézott, de sosem volt az a tipikus koncertzenekar, a fellépéseiken is egy kazettás magnóról szóltak az előre felvett dobgép alapok.
Az elidegenítő hatású zene elsősorban lemezről hallgatva érvényesült, ennyire senki más nem tudta megzenésíteni azt, ahogy az ember otthon ül egy téli estén, és jobb híján a csupaszon világító villanykörtét bámulja. Mondjuk ez kicsit megtévesztő, mert úgy hangzik, mintha nagyon deprimáló zenéről lenne szó, pedig dehogy. Philip Moxham például kifejezetten funky basszusgitáros: hol a Specialst idézve lépeget, hol pedig kifejezetten dallamosan játszik, és simán felveszi a versenyt a korszak ünnepelt basszusgitárosaival (Peter Hook, Jah Wobble), sőt, szerintem veri is őket. A zene tele van hirtelen és váratlan tempóváltásokkal, ugyanakkor annyira szikár és minimál, amennyire csak lehet. Ugyanez vonatkozik Alison Statton énekére is, és aki szerint mondjuk a Portishead forradalmian új volt a „sebzett” női énekhanggal és a monoton, filmzeneszerű alapokkal, az nagyon téved. De visszahallható Alison egy sereg más énekesnő hangjából is: Laetitia Sadier (Stereolab) és Trish Keenan (Broadcast) még eklatáns példa. És igen, bizonyos fokig a Young Marble Giants felelős az összes introvertált indie szobazenekarért, mint például a Belle & Sebastian, amely fel is dolgozta tőlük a Final Day-t. És ha már a feldolgozásoknál tartunk, a leghíresebbet Courtney Love és a Hole követte el a Live Through This albumon, valóra váltva Kurt Cobain régi vágyát, eredetileg ő szerette volna ugyanis eljátszani a Credit In a Straight World-öt, és túlzás nélkül rajongója volt a triónak. Márpedig Kurt Cobainről sok mindent lehet mondani, de azt semmiképpen nem, hogy rossz ízlése lett volna.
A Young Marble Giants története sajnos elég kurta, de legalább tökéletesen rövidre van zárva. Stuart Moxham igazából ugyanis sosem tudta elfogadni Alisont, aki Philip csaja volt, és kicsit féltékeny is volt rá, amiért ő énekli el a szerzeményeit. 1981-re a zenekar feloszlott: Stuart The Gist néven folytatta, nem túl sok sikerrel, majd elment animátornak, és olyan rajzfilmek elkészítésében vett részt például, mint a Roger nyúl a pácban. Alison a Weekend énekesnőjeként kicsit bossanovás, de hasonlóan sajátos zenében utazott, Philip pedig mindkettejüknek besegített, akárcsak az Everything But The Girl-nek is.
A korszaknak megvolt az az előnye is, hogy akkor még nem kellett folyton visszafelé nézni, és nagyon sok olyan poén volt, amit még nem lőttek le. Ekkor még számos előadónak sikerülhetett az, ami manapság egy új zenekarnál szinte elképzelhetetlen: úgy szólni, mint ahogy előtte még soha senkinek nem sikerült. Közülük is az egyik legkülönlegesebb a Young Marble Giants volt, amely ráadásul úgy valósította meg mindezt, hogy még az akkori zeitgeistből sem akart megérezni semmit: az összes jelentősebb posztpunk legenda közül ez az egyetlen zenekar, amelynek nem lehet betenni egy számát sem egy buliban, legalábbis egy olyanban nem, ahol tánc van.
Young Marble Giants - Credit In The Straight World
Young Marble Giants - N.I.T.A.
Ráadásul a Young Marble Giants a kivételes zenekarok azon tulajdonságával is rendelkezik, hogy aki csak egyszer is hallotta a zenéjüket, fel fogja ismerni legközelebb. Bár Alison Statton szenvtelen és hűvös énekstílusa azóta már sok más énekesnőnél visszaköszönt, Philip Moxham összetéveszthetetlen basszusgitárjával és a bátyja, Stuart elidegenítő hatású orgona- vagy minimál ritmusgitárjával kiegészülve kapásból azonosítható. Oké, az kihallatszik a zenéből, hogy a tagok szerették a Velvet Undergroundot és Brian Enót (különösen az Another Green World című lemezét), de tegye fel a kezét, aki úgy alkotott maradandót, hogy soha nem hatott rá semmi.
A posztpunk egyik legfontosabb szerepe az volt Nagy-Britanniában, hogy addig fehér foltnak számító városokat vagy országrészeket kapcsolt be a popzene vérkeringésébe: ez volt az első alkalom, hogy lehetett beszélni glasgow-i vagy sheffieldi színtérről (sőt, Manchester is ekkor lett igazán tényező), és az addig elszigetelt Wales is végre kapott egy kis figyelmet. A már kitárgyalt Scritti Politti mellett a Young Marble Giants is innét érkezett, és egy fiatal cardiffi zenekarok felvételeit tartalmazó válogatáslemezen tűnt fel először két számmal, melyek felkeltették a korszak független sztárkiadója, a Rough Trade figyelmét is. Pár nap alatt fel is vették debütáló – és mint később kiderült, egyetlen – nagylemezüket, a Colossal Youth-t, amely tényleg úgy szól, mintha egy eldugott kisvárosi lány hálószobájában vették volna fel (és ez abszolút dicséret, mielőtt valaki félreértené).
A YMG egyik legpimaszabb húzása az volt, hogy nem alkalmaztak dobost, csak egy súlytalanul kopogó dobgépet, amely nagyban hozzájárult a lemez intim hangulatához. Bár a dobgép akkor már nem számított hatalmas újdonságnak, mégis, addig egyszerűen nem voltak olyan zenekarok, melyeket ennyire nem érdekelt volna a ritmus, és ennyire bevallottan „szobazenét” csináltak volna. A DIY-szellemiség egyik legjellemzőbb példája volt ez, hiszen addig egy rendes rockzenekart el sem lehetett képzelni dob nélkül. Jó, a Kraftwerk meg néhány másik kísérletező elektronikus varázsló már meglépte ezt, de azok nem is voltak rockzenekarok a szó eredeti értelmében, míg az Ifjú Márvány Óriások igen, egy vagy két gitárossal és egy copfos énekesnővel.
A Colossal Youth sikere megmutatta: anélkül is lehet zenekart csinálni, hogy az ember próbaterembe járna, koncertezne, bajlódna azzal a rohadt nehéz dobszerkóval, és részeg bunkók előtt lépne fel totális közöny vagy rossz esetben hangos elégedetlenség közepette. A YMG ugyan fellépett néha, sőt, az 1980 tavaszán megjelenő album sikere nyomán még külföldön is turnézott, de sosem volt az a tipikus koncertzenekar, a fellépéseiken is egy kazettás magnóról szóltak az előre felvett dobgép alapok.
Az elidegenítő hatású zene elsősorban lemezről hallgatva érvényesült, ennyire senki más nem tudta megzenésíteni azt, ahogy az ember otthon ül egy téli estén, és jobb híján a csupaszon világító villanykörtét bámulja. Mondjuk ez kicsit megtévesztő, mert úgy hangzik, mintha nagyon deprimáló zenéről lenne szó, pedig dehogy. Philip Moxham például kifejezetten funky basszusgitáros: hol a Specialst idézve lépeget, hol pedig kifejezetten dallamosan játszik, és simán felveszi a versenyt a korszak ünnepelt basszusgitárosaival (Peter Hook, Jah Wobble), sőt, szerintem veri is őket. A zene tele van hirtelen és váratlan tempóváltásokkal, ugyanakkor annyira szikár és minimál, amennyire csak lehet. Ugyanez vonatkozik Alison Statton énekére is, és aki szerint mondjuk a Portishead forradalmian új volt a „sebzett” női énekhanggal és a monoton, filmzeneszerű alapokkal, az nagyon téved. De visszahallható Alison egy sereg más énekesnő hangjából is: Laetitia Sadier (Stereolab) és Trish Keenan (Broadcast) még eklatáns példa. És igen, bizonyos fokig a Young Marble Giants felelős az összes introvertált indie szobazenekarért, mint például a Belle & Sebastian, amely fel is dolgozta tőlük a Final Day-t. És ha már a feldolgozásoknál tartunk, a leghíresebbet Courtney Love és a Hole követte el a Live Through This albumon, valóra váltva Kurt Cobain régi vágyát, eredetileg ő szerette volna ugyanis eljátszani a Credit In a Straight World-öt, és túlzás nélkül rajongója volt a triónak. Márpedig Kurt Cobainről sok mindent lehet mondani, de azt semmiképpen nem, hogy rossz ízlése lett volna.
A Young Marble Giants története sajnos elég kurta, de legalább tökéletesen rövidre van zárva. Stuart Moxham igazából ugyanis sosem tudta elfogadni Alisont, aki Philip csaja volt, és kicsit féltékeny is volt rá, amiért ő énekli el a szerzeményeit. 1981-re a zenekar feloszlott: Stuart The Gist néven folytatta, nem túl sok sikerrel, majd elment animátornak, és olyan rajzfilmek elkészítésében vett részt például, mint a Roger nyúl a pácban. Alison a Weekend énekesnőjeként kicsit bossanovás, de hasonlóan sajátos zenében utazott, Philip pedig mindkettejüknek besegített, akárcsak az Everything But The Girl-nek is.
Utolsó kommentek