Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – 9. Dead Kennedys
Valamennyi nagy punkegyüttes közül talán a Dead Kennedysnek volt a legnagyobb hatása arra, ami mára a punk lett, és itt nem csak a Zöld Pardonba járó 12 évesek pólóira gondolok, pedig azokon több a DK-logo, mint Kurt Cobainen, a Tankcsapdán, a Slipknoton és a Kornon kívül bármi. A Dead Kennedys két akkorát újított ugyanis a műfajon, hogy nyugodtan beszélhetünk a punknak egy pre- és egy poszt-DK korszakáról. Sajnos a két valóban forradalmi újítás közül csak az egyik volt jó.
Dead Kennedys – Kill the Poor
Dead Kennedys – Holiday in Cambodia
Dead Kennedys – Dog Bite
Dead Kennedys – We've Got a Bigger Problem Now
Dead Kennedys – Moon Over Marin
A politizáló punk ugyanis úgy, ahogy van, Jello Biafra számlájára írható. Sajnos ma már szokás elfelejteni, de mielőtt 1979-ben megjelent volna a Dead Kennedys első kislemeze, California Über Alles, a punkoknak volt jobb dolguk, mint hogy hazájuk vezetőit vizsgálgassák. Hát politizált Iggy? Vagy Joey és Johnny, akik nyilván inkább direkt kerülték a témát, hiszen liberális zsidók és militarista pszichopaták ritkán jutnak közös nevezőre? Johnny Thundersnek volt elég herointól mentes pillanata, hogy körültekintő véleményt tudjon alkotni a Közel-Keletről? A horogkeresztes pólójában vigyorgó Sid rettegett Margaret Thatcher eljövetelétől? Igen, a Clashnek volt véleménye Nicaraguáról és az amerikai külpolitikáról, de hát ők annyira felette álltak a punknak, hogy most ne számítsanak, a Crasst és a többi peace-punk marhaságot meg hagyjuk, kommunákban élő, sikertelen, idősödő művészek ne szóljanak már bele a kölykök dolgába.
Jello Biafra tehát feltalálta a politikus punkot, így személyesen tehető felelőssé a következő 25 év valamennyi rossz fanzinjáért, valamennyi Che Guevarát ábrázoló pólójáért, a Hétköznapi Csalódásokért, a Rage Against The Machine-ért, a Seattle-i csatáért és minden egyes kibaszott globalizációellenes, punknak álcázott seggfej hippiért. Ez utóbbi nem annyira meglepő annak fényében, hogy maga Jello is közéjük tartozott, és olyan nagyon sokat nem is tett a benne élő hippi álcázásáért. Mit is várjunk egy embertől, akinek mindkét szülője szociális munkás volt? Bár állítása szerint azért költözött el Coloradóból Kaliforniába, mert otthon túl sok volt a hippi, az igazság az, hogy már a Dead Kennedys énekeseként is bőven gyanús volt. Az isten szerelmére, az egyébként kiváló Moon Over Marin arról szól, hogy milyen koszos a tengerpart! Először is a punkoknak ne legyen bajuk a kosszal. Másrészt meggyőződésem, hogy egy punk egyáltalán nem való a tengerpartra, még akkor sem, ha Kaliforniában lakik.
Egy dolgot azonban el kell ismerni: Jello ugyan politizált, ám legalább eleinte tartózkodott a pártválasztástól. A Holiday in Cambodia nem egy rakás gyilkos dicsérete, hanem színvonalas szopatása a szegényekkel hú-de-nagyon együtt érző amerikai liberális középosztálynak. Később viszont Jello teljesen megbolondult, ha valaki No WTO Combo néven alapít együttest és Ralph Nader mellett kampányol, azt sajnos nehéz máshogy jellemezni. A DK 1986-as feloszlása óta meredeken a hülyeségbe ívelő karrierjének fényében lassan már Jello legendás, 1979-es san franciscói választási kampánya is egy fontoskodó hippi pattogásának tűnhet.
Ennyi bűn után igazán meglepő, hogy Jello és a Dead Kennedys mégis minden idők kilencedik legjobb punkegyüttese tudott lenni. Erről egyetlen dolog tehet, mégpedig az együttes másik forradalmi újítása a punk testén, amitől az a bizonyos választási kampány sem tűnik azért egy fontoskodó hippi pattogásának. A Dead Kennedys ugyanis nagyon vicces volt, Jello meg pláne. Ahogy a pre-DK punk nem igazán politizált, úgy nem volt vicces sem. Nem hiszem, hogy a Raw Power hallgatása bárkinek mosolyt csalt az arcára az utóbbi 35 évben. A Ramonesban ugyan volt valami, amin lehetett röhögni, és néha egy-egy poénra is futotta (A Second verse, same as the first sor a Judy is a Punkban például), de azért se Joeyt, se Johnnyt, se Dee Deet nem az Amerikai Komikusok Egyesülete temette el. Johnny Rottennek speciel midig is elképesztően éles humora volt, de a gyilkos beszólásokat inkább az újságírókra lőtte el, mint a Never Mind The Bollocksra. A DK viszont már első és legjobb lemezükön, a Fresh Fruit for Rotting Vegetables-en megmutatta, hogy punk és humor tulajdonképpen egymásnak lett teremtve, nem mellesleg pedig még Jello politizálása is lehet szórakoztató.
Az úgynevezett vicces punk később számtalan borzalmat adott az emberiségnek, említsük itt meg például az Offspring együttest, a szintén ebből a házasságból származó csodálatos leszármazottak viszont mégis mindent megbocsáthatóvá tesznek. Magyar viszonylatban a Genyó Szívó Disztrolyt és a Matula Magazint emelném ki, meg még azt is, hogy szomorú vagyok amiért te, kedves olvasó nem vetted észre az előző mondat hihetetlenül szellemes Offspring-leszármazottak szójátékát. A Jonathan Swift munkásságát nem eléggé ismerők számára a Kill the Poor szatírája, a Dog Bite szürrealizmusa, és természetesen a lemezek Winston Smith által kollázsolt artworkje az amerikai álom idiotizmusával elég muníciót adott a következő évtizedek ifjú punkjainak. Közvetlen környezetét és széles e világot már nem csak lehányhatta, hanem akár ki is röhöghette akinek csak kedve volt hozzá.
Muszáj ennyit írni Jello szövegeiről, mert a Dead Kennedys zenéjéről annyira sokat nem lehet. Ez ügyben forradalmi újításokról a legkevésbé sem beszélhetünk, unalmas hardcore-közhelyekről, különösen a késői lemezeken viszont annál inkább. East Bay Ray szörfbe hajló gitárja kétségtelenül adott egyfajta jellegzetes hangzást az életműnek, stílusteremtővé viszont egyáltalán nem tette azt. Érdekes módon a meglehetősen lassú California Über Alles éppen Jello alulképzettségének köszönheti szokatlan létét, mivel ennek nem csak a szövegét, hanem a zenéjét is ő írta, már amennyire egy gitáron el tudott igazodni. Persze, tudtak ők nagyon jó, dühvel csordulásig telített, másfél perces számokat írni, de hát erre akkoriban még sokan képesek voltak. Ennyire szórakoztatóan viszont senki.
Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – Korábbi részek
Intro
10. Bad Brains
Dead Kennedys – Kill the Poor
Dead Kennedys – Holiday in Cambodia
Dead Kennedys – Dog Bite
Dead Kennedys – We've Got a Bigger Problem Now
Dead Kennedys – Moon Over Marin
A politizáló punk ugyanis úgy, ahogy van, Jello Biafra számlájára írható. Sajnos ma már szokás elfelejteni, de mielőtt 1979-ben megjelent volna a Dead Kennedys első kislemeze, California Über Alles, a punkoknak volt jobb dolguk, mint hogy hazájuk vezetőit vizsgálgassák. Hát politizált Iggy? Vagy Joey és Johnny, akik nyilván inkább direkt kerülték a témát, hiszen liberális zsidók és militarista pszichopaták ritkán jutnak közös nevezőre? Johnny Thundersnek volt elég herointól mentes pillanata, hogy körültekintő véleményt tudjon alkotni a Közel-Keletről? A horogkeresztes pólójában vigyorgó Sid rettegett Margaret Thatcher eljövetelétől? Igen, a Clashnek volt véleménye Nicaraguáról és az amerikai külpolitikáról, de hát ők annyira felette álltak a punknak, hogy most ne számítsanak, a Crasst és a többi peace-punk marhaságot meg hagyjuk, kommunákban élő, sikertelen, idősödő művészek ne szóljanak már bele a kölykök dolgába.
Jello Biafra tehát feltalálta a politikus punkot, így személyesen tehető felelőssé a következő 25 év valamennyi rossz fanzinjáért, valamennyi Che Guevarát ábrázoló pólójáért, a Hétköznapi Csalódásokért, a Rage Against The Machine-ért, a Seattle-i csatáért és minden egyes kibaszott globalizációellenes, punknak álcázott seggfej hippiért. Ez utóbbi nem annyira meglepő annak fényében, hogy maga Jello is közéjük tartozott, és olyan nagyon sokat nem is tett a benne élő hippi álcázásáért. Mit is várjunk egy embertől, akinek mindkét szülője szociális munkás volt? Bár állítása szerint azért költözött el Coloradóból Kaliforniába, mert otthon túl sok volt a hippi, az igazság az, hogy már a Dead Kennedys énekeseként is bőven gyanús volt. Az isten szerelmére, az egyébként kiváló Moon Over Marin arról szól, hogy milyen koszos a tengerpart! Először is a punkoknak ne legyen bajuk a kosszal. Másrészt meggyőződésem, hogy egy punk egyáltalán nem való a tengerpartra, még akkor sem, ha Kaliforniában lakik.
Egy dolgot azonban el kell ismerni: Jello ugyan politizált, ám legalább eleinte tartózkodott a pártválasztástól. A Holiday in Cambodia nem egy rakás gyilkos dicsérete, hanem színvonalas szopatása a szegényekkel hú-de-nagyon együtt érző amerikai liberális középosztálynak. Később viszont Jello teljesen megbolondult, ha valaki No WTO Combo néven alapít együttest és Ralph Nader mellett kampányol, azt sajnos nehéz máshogy jellemezni. A DK 1986-as feloszlása óta meredeken a hülyeségbe ívelő karrierjének fényében lassan már Jello legendás, 1979-es san franciscói választási kampánya is egy fontoskodó hippi pattogásának tűnhet.
Ennyi bűn után igazán meglepő, hogy Jello és a Dead Kennedys mégis minden idők kilencedik legjobb punkegyüttese tudott lenni. Erről egyetlen dolog tehet, mégpedig az együttes másik forradalmi újítása a punk testén, amitől az a bizonyos választási kampány sem tűnik azért egy fontoskodó hippi pattogásának. A Dead Kennedys ugyanis nagyon vicces volt, Jello meg pláne. Ahogy a pre-DK punk nem igazán politizált, úgy nem volt vicces sem. Nem hiszem, hogy a Raw Power hallgatása bárkinek mosolyt csalt az arcára az utóbbi 35 évben. A Ramonesban ugyan volt valami, amin lehetett röhögni, és néha egy-egy poénra is futotta (A Second verse, same as the first sor a Judy is a Punkban például), de azért se Joeyt, se Johnnyt, se Dee Deet nem az Amerikai Komikusok Egyesülete temette el. Johnny Rottennek speciel midig is elképesztően éles humora volt, de a gyilkos beszólásokat inkább az újságírókra lőtte el, mint a Never Mind The Bollocksra. A DK viszont már első és legjobb lemezükön, a Fresh Fruit for Rotting Vegetables-en megmutatta, hogy punk és humor tulajdonképpen egymásnak lett teremtve, nem mellesleg pedig még Jello politizálása is lehet szórakoztató.
Az úgynevezett vicces punk később számtalan borzalmat adott az emberiségnek, említsük itt meg például az Offspring együttest, a szintén ebből a házasságból származó csodálatos leszármazottak viszont mégis mindent megbocsáthatóvá tesznek. Magyar viszonylatban a Genyó Szívó Disztrolyt és a Matula Magazint emelném ki, meg még azt is, hogy szomorú vagyok amiért te, kedves olvasó nem vetted észre az előző mondat hihetetlenül szellemes Offspring-leszármazottak szójátékát. A Jonathan Swift munkásságát nem eléggé ismerők számára a Kill the Poor szatírája, a Dog Bite szürrealizmusa, és természetesen a lemezek Winston Smith által kollázsolt artworkje az amerikai álom idiotizmusával elég muníciót adott a következő évtizedek ifjú punkjainak. Közvetlen környezetét és széles e világot már nem csak lehányhatta, hanem akár ki is röhöghette akinek csak kedve volt hozzá.
Muszáj ennyit írni Jello szövegeiről, mert a Dead Kennedys zenéjéről annyira sokat nem lehet. Ez ügyben forradalmi újításokról a legkevésbé sem beszélhetünk, unalmas hardcore-közhelyekről, különösen a késői lemezeken viszont annál inkább. East Bay Ray szörfbe hajló gitárja kétségtelenül adott egyfajta jellegzetes hangzást az életműnek, stílusteremtővé viszont egyáltalán nem tette azt. Érdekes módon a meglehetősen lassú California Über Alles éppen Jello alulképzettségének köszönheti szokatlan létét, mivel ennek nem csak a szövegét, hanem a zenéjét is ő írta, már amennyire egy gitáron el tudott igazodni. Persze, tudtak ők nagyon jó, dühvel csordulásig telített, másfél perces számokat írni, de hát erre akkoriban még sokan képesek voltak. Ennyire szórakoztatóan viszont senki.
Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – Korábbi részek
Intro
10. Bad Brains
Utolsó kommentek