1991-ben vagy '92-ben vásároltam meg a Sex Pistols Never Mind the Bollocks című albumát kazettán. Nem ez volt az első találkozásom a punkkal, arra például tisztán emlékszem, hogy még a nyolcvanas évek legvégén, alig tíz évesen, hosszasan tanulmányoztam unokatestvérem Képes Rock Enciklopédiájában a Sex Pistolsnak szentelt néhány bekezdést, mivel a felettük lévő kép Sid Vicious ábrázolta, amint egy újság felett utálkozva nézett a kamerába. A kazetta megvásárlása mégis azért fontos, mert pontosan fel tudom idézni, hol és milyen walkmanen hallgattam először, valamint hogy mit gondoltam utána. Azt gondoltam, hogy ez a legjobb dolog a világon, és ezen a mai napig alig finomítottam valamit.

Az ugyanis a helyzet, hogy a punk a leges-legjobb dolog, ami egy fiatallal történhetett a világtörténelemben, ha olyan peches volt, hogy nem lehetett ott a rockandroll születésénél. Az eredeti rockforradalom óta három igazán fontos dolog történt a popzenében: a punk, a rap és a techno, de ezek közül csak a punk tudott választ adni az élet valamennyi kérdésére. Vagy magad csinálod meg, vagy szar lesz. Ha nem csinálod meg, te vagy a szar. Aki nem segít megcsinálni, az szar, és egy pillanatig se bízz benne. Ezek az alapvető bölcsességek nélkül nehéz előrejutni az életben, nekem legalábbis soha nem sikerült volna. És ezeket mind punklemezekről tanultam. A legnagyobb félreértés a punkkal kapcsolatban, hogy alapvetően nihilista, lusta és romboló lenne. Ugyan már. Együtteseket csak az élettől kicsattanó, munkára kész, alkotni vágyó fiatalok alapítanak.

A létrejötte óta eltelt nagyjából harminc év alatt a punk az élet és a művészetek számtalan területén bizonyított, mégis a zene az, ami mindig is a legjobban meghatározta a mozgalmat. Az utóbbi tizenöt évben borzasztó sok punkzenét hallgattam meg és szörnyű méretű információtengert pumpáltam az agyamba a punkról és mindenről, amit megérintett. Hiába tudom ma már fejből a Bromley Contingent valamennyi tagjának nem csak a nevét, hanem azt is, hogy mi lett velük 1978 óta, valamint hiába tudom felsorolni szinte valamennyi együttest, amelyik valaha is a Los Angeles-i Masque színpadára lépett, egyszerűen soha nem elég. Annyit azért sikerült tanulni erről az egészről ahhoz, hogy végre összeállítsam a tíz kedvenc punkegyüttesem listáját.

A következő néhány hétben tehát jöhet a visszaszámlálás. Arról, hogy mennyire hihetetlenül magas színvonalat képviselnek a hamarosan felbukkanó együttesek, a legtöbbet a kimaradottak listája mondja el. A legutolsó fordulóban olyan elképesztően jó produkcióknak kellett elvérezniük, mint az Angry Samoans, a Buzzcocks, az Operation Ivy, a Damned, a Turbonegro, a Dead Boys, a Black Flag és a Fall.

Két technikai pontosítás. Egy: Nem fogok arról írni, hogy mi miért nem fért be, mit tartok pre- illetve posztpunknak. A magyarázkodás egyrészt a legkevésbé sem punk dolog, másrészt nem tudok fárasztóbb dolgot, mint stílusmeghatározásokon szöszölni. Mindenesetre annyi azért legyen leszögezve, hogy a pályájukat a Ramones első lemeze előtt megkezdő együtteseket nem minősítem punknak. Hogy inkább minek, azt döntse el, aki akarja. Valahol muszáj meghúzni a vonalat, és ez elég kézenfekvőnek tűnt. Kettő: A Ramonest azért hagytam ki, mert nem sportszerű hozzájuk mérni bármilyen punkegyüttest. A Clasht pedig azért, mert hozzájuk meg gyakorlatilag bármilyen együttest.