House of Liar Lovers
A Rapture új albuma tegnap jelent meg. A Pitchforkmedia szerint egy viszonylag barátságtalan környezetbe érkezik, ugyanis a discopunk már elég rég kimúlt, valahol épp a House of Jealous Lovers után, ami 2003 körül a legnagyobb táncparkettőrjítő szám volt a stílusban. Elbújhatott mellette nyugodtan a Radio 4, Peaches és a !!! is.
Nekem az Echoes-zal igazából az volt a bajom, hogy túl sok volt. Volt benne punkság, darkság, disco és ez valahogy az egész albumot egyben élvezhetetlenné tette. Persze voltak rajta jó számok, de ha az egész lemezt tekintjük, akkor korántsem volt annyira élvezhető, mint ez az új.
Ugyebár az együttes New York-i lévén, elég erős popzenei hagyományba csöppent bele. Én nem tudom milyen arrafelé, de úgy képzelem, hogy nem lehet könnyű feldolgozni (a Blondie már önmagában sok, ráadásul ott a Sonic Youth, a Ramones és a Television is, ajaj), és azt hiszem a debütáláskor a Rapturenek nem is sikerült. Végülis ez nem akkora gond, de az már annál nagyobb, hogy egy olyan stílusba nyúltak bele, ami igazából halálra volt ítélve. Az LCD Soundsystem volt az utolsó szög nagyjából. Szóval ha ráadásul még ennek a stílusnak az egyik legnagyobb slágerét is megírják, akkor kétséges, hogy bármikor ki lehet-e törni a skatulyából.
A helyzet az, hogy a Pieces of the People We Love-val kitörtek. Én nem hiszem, hogy ez egy discopunk lemez lenne (a W.A.Y.U.H. ellenére sem, bár a gitárja tipikusan az.) Korántsem azért, mert nem táncolható. Nagyon is táncolható, de sokkal megbízhatóbban, mint bármelyik korábbi számuk. A megbízhatóság alatt itt azt értve, hogy szinte az album bármelyik darabjára lehet csörögni. Még az elszállás a végén is jobban illik bele, mint az Echoes összes Cure-os szenvelgése.
The Rapture - Pieces of the People We Love
"everybody's got a little piece of someone they hide
it's okay
it's the way we destruct
until the day that we die"
Az albumról a címadó a kedvenc számom. Állat visszafogott ritmus (kávázással vagy tapsolással, nem tudom) megy végig benne. Jó száraz az egész, de közben ott tombol benne az őrület (az ének sokat sejtet), ami a vége felé ki is tör. De nem teljesen. Mikor a cin is szól meg alatta a hülye szinti, akkor olyan, mintha az énekesnek kiabálnia kellene, hogy halljuk. Majdnem sír.
"and all our time together
is tearing me apart
i kept her out forever
but i hold you in my heart"
A fentiek meg mutatják, hogy a szövegek is teljesen rendben vannak, sőt, jobban, mint amennyire ettől a zenétől elvárnánk. Nem kell az Echoes különcködése itt, hogy mélysége is legyen a dolognak. Na nem sok, nem azt mondom, de valami lesz és legalább nem mindig kell azt hinnünk, ha erre táncolunk, hogy tisztán felszines popra lehet csak rázni. Azzal sincs baj, de néha üdítő érzés a meglepetés, ha felfedezzük, hogy egy pörgös hülyeség, aminek elvileg csak parkettre kell hívnia, szólhat okosabb dolgokról. Ez gondolom ilyen szerelem, fiú-lány, hazugságok, megcsalások temáról szól. Ennek az a nagy előnye, hogy szexuálisan töltöttek a szavak és a parkettre pont illik.
Mellesleg kicsit meglepődtem, amikor a The Devil című számban Michael Jacksonos vonalat véltem felismerni. (Főleg a "híííííí áh-hááá" éneknél.) Ezt csak azért mondom, mert furamód az összes táncolhatóság ellenére sem érződik az az underground, de nagyon hip hangulat, ami az összes általam ismert discopunk lemezt végig és valami undorító, ragacsos módon jellemezte. Ilyen rondaöltönyos buzikat képzelek el, ahogyan kokóznak egy klubban, miközben szól a himnusz, ami a Fischerspooner Emerge-e és, Király Tamás divatshow megy. "So 2002" hehe. Persze nem ennyire rossz a helyzet, de én könnyen be tudok sokallni tőle. Azt mondanám, ha elsüthetek egy újabb felesleges szlenget, hogy egyszerűen ez a lemez nem csak "scene", hanem tánczene, úgy általában.
Nekem az Echoes-zal igazából az volt a bajom, hogy túl sok volt. Volt benne punkság, darkság, disco és ez valahogy az egész albumot egyben élvezhetetlenné tette. Persze voltak rajta jó számok, de ha az egész lemezt tekintjük, akkor korántsem volt annyira élvezhető, mint ez az új.
Ugyebár az együttes New York-i lévén, elég erős popzenei hagyományba csöppent bele. Én nem tudom milyen arrafelé, de úgy képzelem, hogy nem lehet könnyű feldolgozni (a Blondie már önmagában sok, ráadásul ott a Sonic Youth, a Ramones és a Television is, ajaj), és azt hiszem a debütáláskor a Rapturenek nem is sikerült. Végülis ez nem akkora gond, de az már annál nagyobb, hogy egy olyan stílusba nyúltak bele, ami igazából halálra volt ítélve. Az LCD Soundsystem volt az utolsó szög nagyjából. Szóval ha ráadásul még ennek a stílusnak az egyik legnagyobb slágerét is megírják, akkor kétséges, hogy bármikor ki lehet-e törni a skatulyából.
A helyzet az, hogy a Pieces of the People We Love-val kitörtek. Én nem hiszem, hogy ez egy discopunk lemez lenne (a W.A.Y.U.H. ellenére sem, bár a gitárja tipikusan az.) Korántsem azért, mert nem táncolható. Nagyon is táncolható, de sokkal megbízhatóbban, mint bármelyik korábbi számuk. A megbízhatóság alatt itt azt értve, hogy szinte az album bármelyik darabjára lehet csörögni. Még az elszállás a végén is jobban illik bele, mint az Echoes összes Cure-os szenvelgése.
The Rapture - Pieces of the People We Love
"everybody's got a little piece of someone they hide
it's okay
it's the way we destruct
until the day that we die"
Az albumról a címadó a kedvenc számom. Állat visszafogott ritmus (kávázással vagy tapsolással, nem tudom) megy végig benne. Jó száraz az egész, de közben ott tombol benne az őrület (az ének sokat sejtet), ami a vége felé ki is tör. De nem teljesen. Mikor a cin is szól meg alatta a hülye szinti, akkor olyan, mintha az énekesnek kiabálnia kellene, hogy halljuk. Majdnem sír.
"and all our time together
is tearing me apart
i kept her out forever
but i hold you in my heart"
A fentiek meg mutatják, hogy a szövegek is teljesen rendben vannak, sőt, jobban, mint amennyire ettől a zenétől elvárnánk. Nem kell az Echoes különcködése itt, hogy mélysége is legyen a dolognak. Na nem sok, nem azt mondom, de valami lesz és legalább nem mindig kell azt hinnünk, ha erre táncolunk, hogy tisztán felszines popra lehet csak rázni. Azzal sincs baj, de néha üdítő érzés a meglepetés, ha felfedezzük, hogy egy pörgös hülyeség, aminek elvileg csak parkettre kell hívnia, szólhat okosabb dolgokról. Ez gondolom ilyen szerelem, fiú-lány, hazugságok, megcsalások temáról szól. Ennek az a nagy előnye, hogy szexuálisan töltöttek a szavak és a parkettre pont illik.
Mellesleg kicsit meglepődtem, amikor a The Devil című számban Michael Jacksonos vonalat véltem felismerni. (Főleg a "híííííí áh-hááá" éneknél.) Ezt csak azért mondom, mert furamód az összes táncolhatóság ellenére sem érződik az az underground, de nagyon hip hangulat, ami az összes általam ismert discopunk lemezt végig és valami undorító, ragacsos módon jellemezte. Ilyen rondaöltönyos buzikat képzelek el, ahogyan kokóznak egy klubban, miközben szól a himnusz, ami a Fischerspooner Emerge-e és, Király Tamás divatshow megy. "So 2002" hehe. Persze nem ennyire rossz a helyzet, de én könnyen be tudok sokallni tőle. Azt mondanám, ha elsüthetek egy újabb felesleges szlenget, hogy egyszerűen ez a lemez nem csak "scene", hanem tánczene, úgy általában.
Utolsó kommentek