Bár túl sok közös nincs az előadókban, ez a bejegyzésem mégis kapcsolódik az előzőhöz, amelyben a magyar popzene elmúlt huszonakárhány évét ostorozva követendő példaként említettem az Illést. Pedig akkor még nem is tudtam ennek a rejtett kincsnek a létezéséről, amely úgy jutott a birtokomba, hogy rákerestem, hányféle hatvanasévek-válogatáson is szerepel a magyar Beatles.

Szóval, egy kaliforniai rockzenekar – tudomásom szerint mindennemű magyar kötődés nélkül – feldolgozta az Illés Igen című számát. Méghozzá nem is egy teljesen zöldfülű együttesről van szó, az egyik tag játszott korábban az Eelsben, egy másik pedig a Beechwood Sparksban és a Lilysben, és még az is lehet, hogy ismert lett volna a saját jogán, ha nem a szerencsétlen Eagle nevet választják maguknak. Don Henley, az Eagles vezére viszont úgy érezte, hogy az eddig eladott százmillió lemeze ellenére muszáj letiltani az Eagle nevet, szegényeknek még az épp megjelent CD-jüket is vissza kellett rendelni a boltokból. A bejáratott név helyett kellett tehát egy új, és ez lett a szintén nem túl szerencsés The Blondes.

Igaz, 2000-ben még nem volt Long Blondes, viszont 4 Non Blondes már sajnos igen, és különben is, a Blondie-val is összekeverhető. Lényeg, hogy a Blondes a lelkes kritikák ellenére nem futott be, egy német kiadóhoz szerződött, és turnézott Európában is, de hogy az utóbbi három évben mit csináltak a tagok, arra nem sikerült rájönnöm, mint ahogy arra sem, hogy egyáltalán élnek-e még. Momentán úgy látszik, hogy eltűntek a süllyesztőben, pedig simán volt bennük annyi, mint mondjuk Brendan Bensonban, vagy bármelyik közepesen sikeres amerikai power pop zenekarban.



The Blondes - Igen
The Blondes - Teenage Foxes

Az Igen-nel nem csinálnak semmi különöset, csak áramvonalasítják, és úgy szól, ahogy kell. Megfosztják az eredetileg meglevő negédességétől (szinte hallatszik Szörényi hangján, hogy a táncdalfesztivál közönségének is meg akar felelni), a vékonyan csilingelő gitárt erőteljes Byrds-ös hangzás váltja fel, az ének pedig olyan, mint egy jobbfajta pszichedelikus zenekarnál elvárható. Vagyis száz százalékig vállalható rockszám lesz belőle, és még a kedvesen bugyuta szövegen sem akad fenn az ember, hiszen egyrészt a felét nem érteni, másrészt olyan bájos, ahogy az énekes küszködik a magyarral, hogy tökmindegy.

A Blondes csak azt a korábban meglevő teóriámat váltja valóra, miszerint az Illésnek tucatnyi száma van, melyek egy kis átfazonírozással tök jók lehetnének, hiszen a dallamok tökéletesek, még a szövegekkel sincs gond (eltekintve a virágos-hippis kanyaroktól), a magyar rocktörténetben nincs másik zenekar, amely ilyen jó érzékkel nyúlt volna a popzenéhez. Értem én, hogy öregek, meg hogy a szülők zenéjét ciki szeretni, de a dalokba akkor se lehet belekötni. Éppen ezért felőlem csinálhat Levi a Pilisben, amit akar, Bródy Tinibá meg haverkodhat a Republickal, egyelőre közel-távol nincs itthon senki, aki mindezt utánuk tudná csinálni.

Ami pedig a Blondes-t illeti, itt van tőlük egy saját szerzemény is (hibátlan, a hetvenes évek angol glam-rockját idéző power pop), nekünk meg marad a röhögés az Allmusic kritikusán, aki valamiféle skandináv misztikumot vél kihallani az Igen-ből: „The swirling, loping psychedelic pop gem 'Igen' is steeped in some kind of Norse mythology (are some of those lyrics in Swedish?)."