"I am into loud, fast, violent rock'n'roll music and mindless bubblegum pop that makes me smile." Az idézet – akárcsak e bejegyzés címe - Steven Wellstől, az NME egykori, illetve a Guardian és a Playlouder jelenlegi szerzőjétől származik. Korunk nagy popújságírója ő, cikkei a véresen komolyan vett, okosságokkal teli kritikák és fícsörök tökéletes ellenpontjai, tele nagybetűkkel, felkiáltójelekkel és csúnya szavakkal.



Screeching Weasel – Kamala’s Too Nice
Screeching Weasel – Veronica Hates Me
Screeching Weasel – The Science of Myth

A chicagói, több feloszlás után 2003-ban végérvényesen megszűnt Screeching Weasel azon kevés együttesek közé tartozott, amelyek a mosolyogtató rágógumi-pop és a gyors, agresszív rock’n’roll tökéletes metszéspontjában helyezkednek el, így tehát kétszeresen is imádnivaló. Ezt a formulát természetesen a Ramonesból sikerült leszármaztatniuk, az SW-t eleve egy Ramones-koncert után szülte meg az énekes, fővezér, szövegíró és időnként gitáros Ben Weasel. Ő a nyolcvanas és kilencvenes évek amerikai punkjának kultikus figurája, a Maximum Rocknroll überfanzin kolumnistája, akit a tarajosok egyik fele gyűlölt, a másik meg istenként tisztelt. (Érdekes adat: amikor 1995-ben a Green Day a Budapest Sportcsarnokban játszott, az a The Riverdales volt az előzenekar, amelyik akkor éppen B. Weasel első számú együttese volt, amíg a SW pihent.)

Ez a három szám az együttes csúcslemezéről, az 1991-es My Brain Hurtsről származik. Rockandroll a maximumra tekerve, rágógumi a maximumra tekerve, Ben Weasel pedig annyira affektál, hogy a szöveget hozzáolvasva is alig érteni. Magyarországon műveltebb körökben a deszkáspunk kifejezés sértésnek számít, pedig ugyan. Ahogy a Buzzcocks poppunkja szerethető, ugyanúgy lehet imádni ezeket az alig két perces, hihetetlenül fülbemászó dalocskákat.