Az egyik legszebb jelenség a nemzetközi popiparban az ezredik bőr lehúzása. A legszebb példa erre valószínűleg a hatvanas évek garage-proto-punk színtere. A műfaj fejése már 1972-ben megkezdődött a Nuggets-széria első darabjával, az azóta eltelt harminc évben pedig a kút kiszáradását elfogadni képtelen zenebuziknak köszönhetően az ég világon minden ki lett adva, amit Limától Lipcséig primitív gitárokkal és ordibálással tarkítva vettek fel a hatvanas években.

Az utóbbi két évben a jobb híján posztpunknak nevezett műfaj pénzzé tehető emlékeinek felkutatása folyik. A műfaj iránti érdeklődés a korszakot alaposan nyúló, rendkívül sikeres mai zenekaroknak köszönhető a Rapture-től a Franz Ferdinandig, a dolog jelenleg ott tart, hogy a brazil szcénát már sikerült reciklálni, és nincs messze a nap, amikor az NME 25 év után ismét elismerően ír az URH-ról, a Kék fényt a House of Jealous Lovers keresztapjának kikiáltva. Ezelőtt azonban még sor fog kerülni a movida madrileña újracsomagolására és újrafelfedézésére.















Radio Futura – Enamorado de la moda juvenil

A thaiföldi női garage-színtérrel ellentétben a movida madrileñának megvan az az előnye, hogy kiemelkedően jó volt. A Franco 1975-ös halála után a pórázról leoldozott Spanyolországban először burjánzhatott kedvére a popkultúra, ráadásul egy olyan szerencsés pillanatban, amikor a világon végigsöprő punk több energiát szabadított fel, mint Bill Haley óta bárki. Madrid, mind főváros, amelynek régivonalas kommunista polgármestere kifejezetten támogatta a felforgató kulturális megmozdulásokat, egyből az országos movida élére állt.
tovább »

Mivel is lehetne jobban kezdeni blogot, mint két őszinte kommunistával, a hatvanas évek végének és a hetvenesek elejének protest-dalnokaival. Mindketten gitárjukkal kísérték mai szemmel hihetetlenül naiv, ugyanakkor Nick Drake-ien bájos dalaikat, és mindketten csúnya véget értek. Kortársakként egyszer kereszteződtek is az útjaik, mindketten kampányoltak Salvador Allende későbbi chilei elnök mellett annak 1973-as csúnya vége előtt.


Victor Jara - El derecho de vivir en paz 

Please remember Victor Jara, / In the Santiago Stadium – ezt a két sort illik ismerni a latin kultúra esküdt ellenségeinek is, a Clash Washington Bullets című számában van, ha esetleg mégsem. Jara borzasztóan szegény parasztgyereknek született, Dél-Amerika legaljáról tudta magát felküzdeni a chilei nueva canción-mozgalom élére, ami szövegileg népi baloldal, zeneileg pedig a latin és az angolszász metszete, ám ebben a számban jóval több van az utóbbiból. Jara néhány nappal a CIA és Henry Kissinger által személyesen támogatott, Allendével is végző puccs után halt meg a koncentrációs táborként funkcionáló santiagói stadionban (amely ma már az ő nevét viseli). Máig tartja magát a legenda, hogy kivégzése előtt kínzói kezének minden csontját eltörték, majd gitárt raktak elé, hogy most próbáljon meg lázítani, a történészek szerint azonban csak egyszerű halálra kínzás volt a dolog.

A Jog a békés élethez természetesen a világ elnyomott és kizsákmányolt népeinek követel igazságot Vietnam példáját állítva középpontba, és egészen odáig megy, hogy Ho Chi Minht egyszerűen csak költőként említi. Az üzenet azonban spanyoltudás nélkül is átjön, és nem csak azért, mert az úttörők is ilyet énekeltek, hanem mert szemben azzal a sok büdös amerikai hippivel és Boros Lajossal, Chilében volt tétje a dolognak.


Phil Ochs – Love Me, I'm a Liberal

Amerikában nem volt tétje, Phil Ochs, aki 1973-ban azért akasztotta fel magát, mert egyéb problémák mellett úgy érezte, John Butler Train néven őbenne egy másik ember is lakik, mégis szerethető figura. Ezt a számát - ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – először feldolgozásként hallottam Jello Biafra és Mojo Nixon közös country-ökörködésén (country-marháskodásán!), amelyen a kora kilencvenes évekre aktualizált szöveget kapott, Arsenio Hallal, terrorista arabokkal és a kor többi követelményével. Ochs eredeti szerzeményének szövegéhez az amerikai késő-hatvanas bal történetét jó mélyen kell ismerni, különös tekintettel a szakszervezeti belháborúkra és Medgar Evers fekete polgárjogi aktivistára. 

Természetesen ezt nekem is csak a Wikipedia segítségével sikerült kibogarásznom, egyébként teljesen feleslegesen. A Love Me, I'm a Liberalban éppen az a jó, mint Jarában. Egy olyan korba utazhatunk el itt ugyanis a nóta szárnyán, amikor ugyan popzene már volt, viszont még olyan emberek is léteztek, akik őszintén Marxra és Engelsre bízták volna a helyzet rendezését. Ma már senki nem hisz semmiben, Hüpp-hüpp. Sőt, senkiről nem készülnek a szebb jövő felé ilyen boldogan tekintő fényképek.