Az egyik legszebb jelenség a nemzetközi popiparban az ezredik bőr lehúzása. A legszebb példa erre valószínűleg a hatvanas évek garage-proto-punk színtere. A műfaj fejése már 1972-ben megkezdődött a Nuggets-széria első darabjával, az azóta eltelt harminc évben pedig a kút kiszáradását elfogadni képtelen zenebuziknak köszönhetően az ég világon minden ki lett adva, amit Limától Lipcséig primitív gitárokkal és ordibálással tarkítva vettek fel a hatvanas években.

Az utóbbi két évben a jobb híján posztpunknak nevezett műfaj pénzzé tehető emlékeinek felkutatása folyik. A műfaj iránti érdeklődés a korszakot alaposan nyúló, rendkívül sikeres mai zenekaroknak köszönhető a Rapture-től a Franz Ferdinandig, a dolog jelenleg ott tart, hogy a brazil szcénát már sikerült reciklálni, és nincs messze a nap, amikor az NME 25 év után ismét elismerően ír az URH-ról, a Kék fényt a House of Jealous Lovers keresztapjának kikiáltva. Ezelőtt azonban még sor fog kerülni a movida madrileña újracsomagolására és újrafelfedézésére.















Radio Futura – Enamorado de la moda juvenil

A thaiföldi női garage-színtérrel ellentétben a movida madrileñának megvan az az előnye, hogy kiemelkedően jó volt. A Franco 1975-ös halála után a pórázról leoldozott Spanyolországban először burjánzhatott kedvére a popkultúra, ráadásul egy olyan szerencsés pillanatban, amikor a világon végigsöprő punk több energiát szabadított fel, mint Bill Haley óta bárki. Madrid, mind főváros, amelynek régivonalas kommunista polgármestere kifejezetten támogatta a felforgató kulturális megmozdulásokat, egyből az országos movida élére állt.

A movida madrileña a legkülönbözőbb területeken aktív művészeket hozta össze egy ernyő alá. A legismertebb közülük nyilván az a Pedro Almodóvar, akinek első filmje, a Pepi, Luci, Bom y otras chicas del montón a movida számtalan szereplőjét felvonultatta, Bom szerepében például Alaskát, Björk hozzávetőleges spanyol megfelelőjét is. Maga Almodóvar is énekel a filmben, Almodóvar y McNamara néven duóként adtak elő dalokat, a produkcióróll nagyjából mindent elmond egyetlen lemezük címe: Hogy néz ki a női vécé.

A madridi színtér filmes oldalhajtása azonban blogunk szempontjából jelentéktelen, koncentráljunk a zenére. Hiába ragaszkodnak egyesek ahhoz, hogy a spanyol popzenéből Manu Chao huszadrangú leszármazottai érdemelnek csak figyelmet (ahogy e blog mindjárt bemutatkozó egyik társszerzője mondani szokta politikailag kevéssé korrekten, ám rendkívül találóan: a cigányzene), a helyzet az, hogy Spanyolországban mindig is voltak normális zenekarok. A hetvenes évek végének Madridjában pedig pláne, amikor mindent szabad, de még nem érkeztek meg a hülye műfaji kötöttségek, olyankor mindig szuper dolgok születnek.

A madridi movidában egész egyszerűen egymást taposták a jobbnál jobb együttesek a proto-punk Kaka de Luxe-tól a technoid Aviador DRO-ig. Személyes kedvencem mégis az a Radio Futura, amelyet 1979-ben alapított egy hamarosan lelépő festő, és az együttes szívének és lelkének számító Auserón testvérek, Santiago és Luis. Első lemezük, a Música Moderna 1980-ban jelent meg, és ennek nyitódala volt az Enamorado de la moda juvenil (Szerelemben az ifjúsági divattal). Kevés ennél jobb és tipikusabb posztpunk/new wave slágert ismerek, az affektáló énekhangtól a divat-témán át a punk lendületig, meggyőződésem, hogy az életérzés nyelvismeret nélkül is simán átmegy. A Radio Futurának egyébként éppen az lett a veszte, hogy túl jók voltak, ez a szám sláger lett Spanyolországban, és innentől kezdve az együttest egy kicsit ki is vetette magából a movida. A kilencvenes évek elejéig léteztek, útközben kiadva egy rakás meglehetősen különböző stílusú és különböző színvonalú lemezt.




















Siniestro Total – Los chochos voladores
Siniestro Total – Keke Rosberg

A movida Madrid mögötti másik kulcsfontosságú városa az alig 300 000 lakosú galíciai kikötőváros, Vigo volt. Még a szakértőknek sincs fogalmuk arról, hogy ennek mi lehetett az oka. Galícia konzervatív hely, maga Franco is errefelé született, a lakosság hagyományosan halászatból él, a spanyol közvélemény szerint a galego csavaros eszű, gyanakvó, babonás népség, kicsit olyanok, mint nekünk a székelyek. A nyolcvanas évek elején mégis Vigo lett az ország második legfontosabb popvárosa, elsősorban a valaha volt legjobb spanyol együttesnek, a Siniestro Totalnak köszönhetően.

A Siniestro Total (Totálkár) dadaista punknak indult, majd a new wave-en keresztül gyalogolva ők lettek az ország egyik első számú rockegyüttese, félúton a hard rock és a metál között. Multimédiás koncerteket, óriási happeningeket tartanak, szellemes, popkulturálisan rendkívül kiművelt, jó arcok.

A Chochos voladores az első, 1982-es lemezükről származik, nagyjából a Rezillos Flying Saucer Attackjának galíciai megfelelője, UFO-tematika, enyhén hisztérikus ének, alig két perc tökély. A Keke Rosberg a két évvel későbbi harmadik lemezükön volt, amikor már más énekelt az együttesben. A punk még itt is jelen van, bár a tempó egy kicsit még lassabb. Lelkes buzdítása minden idők legjobb nevű Formula 1 versenyzőjének, történet a boxutcából meg egy csaló szerelőről, aki igazából a Brabham csapatnak dolgozik. Hát mikor máshol születtek volna ilyen dalok, mint a hetvenes évek legvégén és a nyolcvanasok legelején? Talán ez volt a legtermékenyebb korszaka a popnak, és nem volt ez másképp Spanyolországban sem, ahol – szemben egy bizonyos kelet-európai országgal – a nyakukba szakadt szabadságot képesek voltak a lelkes fiatal artisták fantasztikus dolgok létrehozására felhasználni.

A nyolcvanas évek közepére a movida Madridban és Vigóban is elfáradt, sokan elhullottak az évek során, többnyire szó szerint, az országon pusztító erővel végigsodró heroin-hullámnak köszönhetően. Az izgalmas dolgok központja fokozatosan Baszkföld és Katalónia lett, ez viszont már egy másik történet.

(A nyelvet ismerőknek a Popes80 weboldal mindent elmesél a movidáról, a többieknek ajánlhatom a videógyűjteményüket. Különösen a Siniestro Total egyik videóját a legelső korszakukból.)