Ez a Clinic mottója az együttes MySpace oldalán, pedig az ezredfordulón még túlzás nélkül úgy tűnhetett, hogy a liverpooli négyes lesz a 21. század egyik első indie sikerzenekara. Nem véletlenül harangozták be ezt a koncertbejátszást és mini-interjút akkor úgy, hogy „nemcsak a Cream és Michael Owen van ám Liverpoolban”, 2000 környékén tényleg a Clinic körül volt az egyik legkomolyabb hype a briteknél. Azonban hiába voltak a lelkesedő kritikák világ- és Európa-szerte, nem sikerült az, ami az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének Caporettónál, és a kvartett kétévente megjelenő albumai manapság már csak a hűséges fanokat hozzák lázba. Nem is nagy túlzás egy mondatban említeni a Clinicet és Michael Owent, hiszen jelen pillanatban úgy tűnik, sem a zenekar, sem pedig a felettébb sérülékeny angol csatár nem tud megfelelni a hozzá fűzött reményekhez.

Clinic - Children Of Kellogg

Oké, a párhuzam annyiban sántít, hogy Owen még így is világhírű futballista, ezt a négy sebészmaszkos fiatalembert viszont ma már az átlagos, NME-olvasó brit tizenéves sem biztos, hogy ismeri. Sőt, amikor két éve Liverpoolban voltam, már akkor is alig találtam valakit, akinek mondott valamit a zenekar neve (bezzeg a Coralt meg a Zutonst mindenki ismerte). Hogy miért nem sikerült a Clinicnek az, ami mondjuk az ugyanahhoz a kiadóhoz szerződő Franz Ferdinandnak, két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy túlságosan bizarr volt a nagyközönségnek, mind a valószínűtlen zene, mind pedig a sebészmaszkok. Ne feledjük azt sem, hogy a Clinic pont abban a korszakban jelent meg a színen, amely talán legkevésbé kedvezett az újszerű hangzást kereső gitárzenekaroknak (hogy mást ne mondjak, a fentebb már belinkelt interjúban a Coldplay és a Muse neve hangzik el példaként a kor sikeres együtteseire).

A másik indok pedig a zenekar látszólagos képtelensége a megújulásra. Tény, hogy az a bizonyos mindent eldöntő harmadik lemez sokunk számára jelentett csalódást, és véglegessé vált, a Clinic gettóba zárta saját magát, és csak egy sablont tud ismételni. Ezek után az idei lemezt már minimális várakozás előzte csak meg, de talán pont ez segített abban, hogy értékelni tudjam ezt az állandóságot. A most megjelent Visitations ugyanis hozza a formát, de ez most valahogy mégis jó. Talán azért, mert hanyagolják a keleties kalandozásokat, és maradnak a kaptafánál, annál a meghatározhatatlan, monoton és semmihez sem hasonlíthatóan különös valaminél, amit eddig is csináltak. Talán azért, mert most valahogy jobban, rockosabban szólal meg a cucc, és végül talán azért, mert szimplán jobbak a dalok, fene tudja. Ha politikailag korrekt módon próbálnám körülírni a Clinic zenéjét, akkor azt mondanám, hogy autista földönkívüliek játszhatják így a rock’n’rollt, ha meg nem vagyunk PC-k, akkor simán a "szefós UFO rock" a megfelelő jellemzés. De inkább mindenki döntse el maga az új lemez egyik legjobb száma alapján.