Nem akarok annyira összefoglalni semmit, úgyhogy inkább felsorolom, mi mindent láttam a fesztiválon. Ne várjon senki gokartos, bungiejumpingos, vizespólóversenyes sztorikat, jó?

Első nap a Franz Ferdinand nem volt túl izgalmas. Azon felül, hogy Alex Kapranos állítólag hangszállilag nem volt 100%-os és néha el-elnémult, már ez a koncert vészjósló volt a nagyszínpad hangosításának jövőjére nézve. A digitális technika az remek, meg az új hangfalak is biztos tök szupik, de akkor a magyarázat az, hogy amatőr köcsögök ülnek a toronyban, akik legfeljebb és legutóbb mondjuk Piramist hangosítottak? Mindegy, nem is vártam meg a koncert végét, mert már előtte sem voltam olyan lelkes, mint múlt évben és nem is alakítottak valami nagyot. Aztán (előtte és közben is) a Gumipop jó nagy őrület volt, csomóan voltak és táncoltak 3-ig.

Második nap nem érdekelt semmi, a Wir Sind Heldenről már hallottam, de nem dob fel annyira, úgyhogy csak a Wan2 melletti dombról hallgattam, és semmi olyat nem csináltak, amiért úgy éreztem volna, hogy közelebb akarok menni.

Pénteken a Pesti Est indie színpadocskává alakult. A Trousersnek a végére értem ki sajnos. Úgy értem sajnos nem később. Aztán fellépett a Moog, ami tök jó volt meg minden, de a hangosítás itt sem volt túl ügyes, főleg az elején nem. Amber Smith szokásos. Ezután balfasz voltam, mert Scissor Sisters helyett Király Tamás divatshowra mentem, ahol végignézhettem, hogy Királynak az egyébként kúl transzija bejön férfiruhában, szép lassan levetkőzik teljesen, aztán hátraköti a lőcsöt és felöltözik nőnek. Mondjuk ki tudja, ilyesmi lehet, hogy a Scissor Sistersen is volt. Sebaj. Ez a kis show így betett nekem kicsit (és még az említett szám volt a legjobb), úgyhogy a fizikai rosszullét csak egy fél óra múlva tűnt el, és valahogy aznap este már nem tudtam ugyanúgy nézni a világra. Nem volt a legszerencsésebb döntés Tesco Discora menni ezen az estén. Nos, erről nem akarok sok rosszat mondani, mert még úgy tűnhet, hogy neadjisten elfogult vagyok, de azért szögezzük le, hogy mindennek van határa.

A szombati nap hozta az első igazán jó koncertet, de sajnos (vagy talán nem is annyira sajnos) 4-kor. A Sons & Daughters lépett fel a nagyszínpadon.



Sons & Daughters - Johnny Cash

A kis skót együttest gondolom azért hozták el a szervezők, mert a Franz Ferdinanddal már úgyis beváltak a skótok, ez is Dominós, és rá lehet fogni, hogy a nyugati trend is képviselve van. Nem is érdekes, de hálaistennek elhozták, és ez lett a Sziget második legjobb koncertje. Az együttes az énekes-gitáros-szintis lány fejéből pattant ki, amikor az Arab Strappel turnézott. A nevüket is az ő álma adta: Bob Dylan énekelte a hátsó kertjében a The Times Are-A Changing című dalt, amiben szerepel.
 
Maga az együttes nagyon jól néz ki. Két fiú és két lány. Az énekesnő egy igazi elvetemült bárpultos a vadnyugatról, aki heves ordítások közben rugdossa tökön a cowboyokat, akik tartoznak. Azért ez nem a teljes igazság, mert nagyon aranyosan mosolyog és a sikolyai vérfagyasztóak. A másik lány, aki basszerozik meg mandolinozik a Karatekutya basszerosának visszajövőből énje. Tökre bájos, a színpadi jelenléte kimerült a félénkségben, ha táncolt akkor is ügyetlenül, de mindez a helyén volt és jól tolta. A két csávó (énekes-gitáros és dobos) pedig úgy nézett ki, mintha hirtelen dobták volna őket egy őrületes swing-buliból az 50-es évekből, és mikor épp csajokat csúsztattak volna át a lábuk alatt - a következő pillanatban már a hangszerek mögött álltak. A gitároson asszem valami bőring lehetett, a doboson meg rózsaszín. Királyság, James Dean vonalon voltak eléggé. Mielőtt elkezdődött a koncert cseppet zavarban voltak, szerintem még életükben nem álltak ekkora színpadon, és persze nem voltak roadjaik a beálláshoz. Az egész koncert rendben volt, mindkét albumukról játszottak, és még egy új számot is.

A zene valahogy elég sötét country (alt-country), nagyon illik bele a mandolin és a két énekhang is egymáshoz. A szinti is jókor szólal meg (nem véletlenül említettem a vadnyugatot, tiszta bárzongora néha) és a dobos baromira küldi. Voltak táncos számok meg balladásabbak is, de végig egységes volt az atmoszférája. Ha jobb időpontban és megfelelőbb helyen lett volna, akkor teljesen meg tudta volna teremteni a "I shot my wife today/dropped her body in the Frisco bay" (Two Gallants) hangulatot.

Szombaton még volt dEUS, amit csak távolról hallgattunk, de már két szám után meguntuk és elmentünk a Zúzdához, ahol Büdösök és Gecizők voltak Radiohead előtt. Erről csak annyit, hogy "BÜDÖSÖK! BÁRMI ÁRON!" és "FÁKOF DISZTRÓJ SZAR".

A Radioheaden gondoltam, hogy nem akarok bemenni a tömegbe, nem lesz olyan a zene sem, hogy késztetést érezzek rá, ezért majd jól elpszichedéliázok hátul. 9 óra, állat, kezdődik a koncert, leesik a lepel a tévékről a háttérben, feljön a banda, taps, ujjongás, elkezdenek játszani, és nem érzek semmit. Mi van? Kis tolakodás, aztán hagyom a francba és veszek egy fröccsöt. Végig úgy éreztem, mintha a hülye magyar hangosítónak az lenne a véleménye a pszichedeliáról, hogy szóljon szarul. Mindenesetre az együttes felülmúlta a várakozásaimat, a koncert viszont alul.

Hétfőn igazából csak Placebóra mentem ki, végig is néztem a koncertet viszonylag közelről és szerintem teljesen rendben volt. Nem csak az nyerte el a tetszésemet, hogy Brian Molko egy csodálatos férfi és nagyon szép volt, hanem hogy jól is játszottak. Régi számok, új számok, slágerek, nem slágerek... minden volt. A végén a biszex még a gitárja húrjait is eltépte és láttam a kivetítőn, hogy röhög hátulról a roadja, aki egy kurva jó csaj volt nem mellesleg. Szerintem minden rockzenésznek csajokat kéne vinni roadnak. Nem volt egy nagy koncert, de azért teljesen rendben volt. Szeretem a Placebot, de nincsenek nagy elvárásaim.

Placebo után Exploited. Kemény volt eljutni a Hammerhez, elhatároztam, hogy többet nem is megyek, de ha már ott voltam először kicsit nézegettem őket távolról visszafogott fejbólogatással, aztán a "25 Years of Anarchy and Chaos" feliratú háttér meghozta a kedvem egy kis verekedéshez, úgyhogy be is mentem, de össz-vissz két számot bírtam (kb 3-4 perc) és hasba térdeltek, úgyhogy kijöttem. Nagyon lelkes voltam, de ha meggondolom nem igazán ezt vártam. Nem is tudom, ez valahogy túl profi hc volt, nem pedig a prosztó punk 'Ploited a Sex and Violence-el.

Utolsó nap már 5-re kimentem, hogy igyak Stooges előtt, és majd legyen helyem. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb koncert és így is lett. Erről már írtak, nem szaporítanám, és nehéz is lenne megfogalmaznom, mert végig benn voltam a durvulásban elől és az életemért küzdöttem. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam a koncertre figyelni. Nem sok hiányzott, hogy fenn legyek Iggyvel. Halál a biztonsági őrökre, ha azt mondják, hogy "let them up", akkor let them up bazmeg. Stooges után pihi, majd Lopunk. Lopunk atom. Ortodox módon tolják a feldolgozásokat, Pistols, Ramones, Dead Kennedys, ilyesmi. Gogol Bordellot nem néztem meg. Hallottam kívülről a dombról (ami a Sziget legjobb helye az üldögélésre) és ez bőven elég volt. Mulatós cigánypunk nem kell és kész. Folyton a Boban Markovic és a System of a Down jutott eszembe, ami elég szarul hangzik, de ennyire nem utáltam őket, csak közömbösek voltak egy kis ellenszenvvel megsózva.

Ennyivel fejezem be, nem tudok egy mondattal összegezni, de tök jó volt.