Az ember élőben  még akkor sem lát sokszor igazán fontos, a pályája csúcsán lévő, éppen apait-anyait beleadó együttest, ha Budapestnél szerencsésebb helyen lakik. A Yeah Yeah Yeahst látni augusztus 29-én Bécsben olyan élmény volt, ami egész egyszerűen ritkán adatik meg az embernek. Valamivel több, mint egy óra tökéletes zene és tökéletes színpadi jelenlét, aminek ott a helye életem három legjobb koncertje közt.



Yeah Yeah Yeahs – Rich
Yeah Yeah Yeahs – Turn Into

A Yeah Yeah Yeahs elsősorban Karen O miatt tud igazán nagy lenni. Hogyne, béna dolog csak az énekes csajra figyelni, viszont az is, ha valamiféle felesleges demokratizmus miatt az ember nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a mikrofonnál vonagló nőszemély lénye mindenek felett áll. A Blondie Debbie Harry volt. A Hole Coutney Love. Karen O pedig maga a Yeah Yeah Yeahs, ami nem azt jelenti, hogy a többiek ne lennének fontosak, lásd mindjárt, csak azért kezeljük helyükön a dolgokat.

Soha nem láttam még nőt, akinek jól állt volna a széles terpeszben éneklés, de Karen O ezt is megoldja. Mint ahogy a magasra köpést majd félreállást, a földön fetrengést és a színpad elején négykézláb végigmászást is. Ami már egy férfitól arcoskodás lenne, az tőle még felvágás nélküli magabiztosság, amin sokat segít, hogy a számok felébe belekuncog, állítása szerint hogy leplezze a zavarodottságát, az én állításom szerint meg azért, mert színpadon ordibálni és rohangászni az alapvetően vicces dolog, és hülye lenne ezt nem belátni. Rég nem volt nő, aki ennyire popkulturális ikon és divatdiktátor tudott lenni, akinek frizuráját és Christian Joy által tervezett ruháit Brooklyntól Budapestig tinédzser és huszonéves lányok tömegei másolják. Tessék a világon bárhol valami menőbb helyre elmenni szórakozni: ha öt Karen O-klón nem jön szembe egy óra alatt, akkor mégsem sikerült menő helyre menni szórakozni.

Az éneklésről pedig még nem is volt szó, pedig amit a csaj ugrálás, tánc és vonaglás közben előad, az a menő ruhák nélkül is lenyűgöző lenne. A punk hiszterika alapállása, a sikolyok és az ordibálás mellé Karen mára a viszonylag klasszikus dalolást is elsajátította, a Maps alatt törékeny és érzelmes, ha már egyszer szerelemről van szó, a Cheated Heartsban meg úgy rockol, hogy Joan Jett is megirigyelhetné.

Az egyébként trióként működő Yeah Yeah Yeahs ezen a turnén a koncertekre bevette negyedik tagnak másodgitározni, basszusgitározni és egyéb hangszereket kezelni Imaad Wasifot, aki a kilencvenes éveket Lou Barlow Folk Implosionjában töltötte. A két alaptag közül ezúttal a meglepően normálisan kinéző Brian Chase alkotta a nagyobbat, mivel a koncertet valamilyen érthetetlen okból kifolyólag (teniszkönyök?), egy kézzel dobolta végig. Nick Zinner gitáros, a The Jesus & Mary Chain elveszett tagja csak a szokásosat tette, mind a harminc kilójával taposva a pedálokat, hogy az így képezett zaj mellett a húrokhoz csak a lehető legritkábban kelljen nyúlnia.

Ami egy koncertet igazán naggyá tud tenni, és amit már az elején vázoltam, tehát hogy egy nagy együttes nagy formában legyen és nagyon akarjon, az most Bécsben maradéktalanul összejött. A Yeah Yeah Yeahs a három évvel ezelőtti Fever to Tell nagylemezzel még csak beígérte, hogy mire képesek, a csokornyi fantasztikus kislemezből még bármi kisülhetett. Aztán az idei Show Your Bones már egy képességei teljes tudatában lévő zenekar mesterműve lett, amelyen ugyan a zajból és a kiabálásból minimálisan vissza lett véve, ám ezt a dalszerzés terén tett hatalmas előrelépés simán ellensúlyozta. Év végén ott lesz kedvenc 2006-os lemezeim közt, és ami ennél azért fontosabb, elég önbizalmat adott az együttesnek ahhoz, hogy néhány ezer ember előtt láthatóan bármikor felszántsák a színpadot. Bécsben nagyjából fele-fele arányban játszottak a két nagylemezről, ami a változatossághoz elég volt, az összes sláger felvonultatásához meg pláne. A két csúcspont talán a Y Control és a Rich volt de tényleg nehéz bármit is kiemelni, ha a RKAL!-on pontoznánk, ez akkora 10/10 lenne, amekkora csak belefér.

A koncert egyetlen gyenge pontja éppen a zárószám volt, amelyet a TV on the Radio három tagjával, a két énekessel és David Sitek zeneszerző-multiinstrumentalistával adtak elő. A két együttes ezernyi szállal kötődik egymáshoz, Sitek rendezte a YYYs-nek a Pin videóklipjét, több számuknak is ő a producere, Zinner meg gitátozott a TV on the Radio legutóbbi lemezén. Ennek ellenére a közös produkció meglehetősen erőtlenre sikeredett, Kyp Malone és Tunde Adebimpe hangját alig lehetett hallani, Sitek meg csak ücsörögve rázott valami csörgődobot.

Karen O ellenállhatatlan, a Yeah Yeah Yeahs ellenállhatatlan, aki pedig zenebuziként nem jár ki rendszeresen Bécsbe, és meg sem adja magának a lehetőséget az ilyen katartikus élményre, az  menthetetlen.