Most van az, amikor elég a punkból, meg az ordibálós rockzenéből. Esik az eső, hideg van, ráadásul megint történt egy haláleset, ami mellett magára valamit is adó zenei újság vagy éppen blog nem mehet el szó nélkül. Syd Barrett után a hatvanas évek pszichedelikus korszakának másik meghatározó alakja, Arthur Lee halt meg, ő a változatosság kedvéért leukémiában.

Alig három hét különbséggel távoztak, és ez nemcsak azért tűnik sorsszerűnek, mert Barrett még annak idején elismerően szólt Lee zenekaráról, a Love-ról, hanem mert több hasonló vonás is volt az életútjukban. Egyrészt mindketten 1967-ben, a Sgt. Pepper évében készítettek olyan albumokat, melyeket manapság már egy lapon emlegetnek a Beatles csúcslemezével: mind a Forever Changes a Love-tól, mind pedig a Piper At The Gates Of Dawn a Pink Floydtól a pszichedelikus pop gyöngyszemei, és ez kivételesen tényleg nem túlzás, mindkettőt hallani kell, na.

Másrészt mind Barrett, mind Lee 1967 után lejtőre került, köszönhetően a zsákszámra fogyasztott LSD-nek, és amúgy is ingatag idegállapotuknak. Barrettet kitették a Floydból, Lee pedig maga oszlatta fel a Love-ot, és mindketten sikertelen szólókarrierrel folytatták. Barrett két csodás szólólemeze akkor visszhang nélkül maradt, és csak szép lassan épült ki a kultusza, Lee munkái viszont eltűntek a süllyesztőben – igaz, neki az lehetett elégtétel, hogy a maga korában szintén észrevétlen Love lemezek is elnyerték méltó helyüket a panteonban.

Aztán mindketten eltűntek szem elől: Syd végleg, Lee pedig szintén közel volt a teljes lecsúszáshoz, sőt, még börtönbe is került, bár azért hébe-hóba zenélgetett akkortájt is. Amikor végül kijött a börtönből öt éve, hirtelen elhalmozta figyelmességével az őt addig le se szaró külvilág, sikerrel koncertezett, élő legendává választották, és úgy is kezelték, még jótékonysági koncertet is szerveztek a gyógyítása érdekében, sajnos hiába.

Semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni azonban egy fontos különbséget: Syd Barrett nem volt néger, Arthur Lee viszont igen (vagy legalábbis mulatt). És ez a rockzene történetének egyik legfurcsább svédcsavarja: ha valaki csak hallotta a Love 100 százalékig fehér, barokkosan hangszerelt, pszichedelikus popzenéjét, abban fel sem merült, hogy az énekes fekete lehetne, pedig az volt. Amikor a Forever Changes felvételeinél vonósokra volt szükség, a felkért nagyzenekar tagjai sem akarták elhinni, hogy az a szerényen álldogáló feka srác lesz az, akivel dolgozni fognak.

Sok lemez van, amit utólag kiáltanak ki klasszikusnak, és ha az ember meghallgatja őket, mégis csalódik. A túlzott várakozások is bejátszanak ebbe, hiszen én is rengeteget olvastam már a Love-ról, mielőtt egy merész húzással Krakkóban megvettem a Forever Changes-t (tényleg, látta már ezt valaki egyetlen budapesti lemezboltban is valaha?). A szerencse az volt, hogy majdnem pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, és tényleg hittel vallom, hogy ott a helye a legnagyobbak között (hasonló reveláció volt egyébként a Zombies Odessey And Oracle című lemeze is, erről majd talán máskor).

Love - Wonder People (I Do Wonder)

A Love először is szép zene, másodsorban felkavaró, hiszen még a legédesebb dallamok mögött is ott bujkál Lee paranoid személyisége. Talán a Wonder People (I Do Wonder) a kivétel: ez a dal éppen csak lemaradt a Forever Changes-ről, talán túl vidámnak és felhőtlennek tartották, nem tudom. Az biztos, hogy tízszer is meg tudom hallgatni egymás után anélkül, hogy megunnám. Mindenesetre maradjon meg bennünk Arthur Lee így, már-már fieszta hangulatban, látszólag boldogan. Szomorú dolog egy halálhír, de most, hogy újra hallottam ezt a számot, már jó tőle a napom, és szerintem Arthur is értékeli ezt, jobban örül az ilyen búcsúnak, mint valami patetikus nekrológnak.