A kvantitatív helyett a kvalitatív Sziget-látogatás híve vagyok. Így ugyan elvileg kisebb a valószínűsége annak, hogy az ember belefusson valami zseniális produkcióba, cserébe viszont biztos, hogy hatalmas mennyiségű szartól kíméli magát. Mondom, elvileg, mert a valóság az, hogy tucatnyi Szigettel a hátam mögött egy kezemen meg tudom számolni az itt látott emlékezetes koncertek számát. A nagy, szabadtéri fesztiválok eleve nem sok esélyt adnak az élvezhető koncerteke, és hát a Sziget legendásan harmadikvilági programkínálata sem kecsegtetett soha sok jóval.

Idén naponta egy-két koncertnél többet még véletlenül sem szeretnék felkeresni. Első nap a Franz Ferdinandot harmadszorra inkább kihagytam, így az első koncertemre csak csütörtök este került sor. Hiába a gondos programválasztás, két sokkoló zenei élmény így is ért. Egyrészt – még ha szerencsére csak messziről beszűrődve – elkaptam a Jovanotti-koncert néhány foszlányát, konkrétan például azt, amikor néhány taktust eljátszottak a Could You Be Lovedból. Ilyen borzalmat én kitalálni sem lennék képes. Azt hiszem, ha a pokolra jutok, és Belzebub felkészül belőlem, ezzel a tenyérbemászó köcsöggel fog kínozni, esetleg még mellé rendel néhány rastahajú digó hippit, hogy szívárványszínű. PACE feliratos zászlóik rúdjaival döfködjék a heréim. Che Guevara pólóban természetesen!

A másik borzalmas élmény a Volt szabadteri tánctere mellett üldögélve ért, ahol a saját szememmel láttam, amint több száz fiatal honfitársam lelkesen táncol a Crazy Town együttes Butterfly című slágerére. Abszolút nem igénylem, hogy részeg emberek popzenei lexikonokkal felvértezve menjenek bulizni, magam is játszottam már a Mo-Do együttes Supergut című klasszikusát, és egy tánctéren tényleg a fos is tud jól elsülni, de van egy szint, amely alá tilos menni, és a Butterfly bőven ez alatt van.



Wir sind Helden – Nur ein Wort

A csütörtökre kinézett koncert a közismert német popcsapat Wan2 színpadi fellépése volt. A sátor majdnem teljesen tele, a közönség 98-99 százaléka a számokat együtt ordító germánokból állt, akiknek ütemes ugrálása alatt a padló szabályosan gumiasztalként viselkedett, azt is dobálva, aki nyugton akart állni.

Furcsa, hogy a németek, ha mostanában könnyűzenéhez nyúlnak csak a két végletre hajlandóak. Van az Atari Teenage Riot- vagy éppen a Rammstein-féle militarista-nemzetiszocialista zúzás, aztán meg a Notwist, a Tocotronic és a Wir Sind Helden cuki kis prüntyögése, bájos hanggal, finom dalocskákkal, szinte már twee az egész. Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a WsH 2003-ban az electroclash-hullámot meglovagolva a Guten Tag kislemezzel futott be, de azóta határozottan elpuhultak, lemezeiket és tegnapi koncerjüket pedig alapvetően meghatározza Judith Holofernes énekesnő cuki dalolása.

A Szigeten bemutatott prodikció nem volt semmi különös, egy korrekt popegyüttes korrekt, élvezhető koncertje. Az elején még próbálkoztak angol konferálással, de aztán megérezték, hogy ez teljesen hazai pálya, és a németre szorítkoztak, amiből - akárcsak a számaikból – én egy büdös szót nem értettem. Judith élőben is bájos, énekel és gitározik (és ha az internet nem hazudik, mindezt több hónapos terhesen teszi), a fiúk mögötte pedig megbízhatóan nyomják ezeket a nem különösebben emlékezetes, viszont a popra éhes fülnek kifejezetten simogató kis dalocskákat. Volt még fúvósszekció is és nyakbaakaszthatő szintetizátor, én pedig még ma is azon gondolkodom, hogy vajon 2000 egyszerre ugráló német az ijesztőbb, vagy 2000 össze-vissza ugráló német.

(A Nur ein Wort videóklipjét is érdemes megtekinteni, tudtommal ez az első eset, hogy valaki megcsinálta a teljesen evidenst: paródiát készített Bob Dylan Subterranean Homesick Bluesából.)