Igazán furcsa, hogy létezik egy együttes, amelyik megpróbál azon a keskeny palánkon egyensúlyozni, amely elválasztja egymástól Anglia legjobb együttesét és azt a sound-and-light showt, amelyen Jean Michel Jarre és Vangelis lépnek fel a gizai piramisoknál. Elsősorban azért furcsa, mert egyszer egy együttes már megpróbálkozott ezzel az akrobatikus mutatvánnyal, és bár sikerült is a dolog, tehát nem estek le egyik oldalra sem, jobbra-balra dülöngélve az egész világ előtt hülyét csináltak magukból: Pink Floydnak hívták őket, Cambridge-ből származtak, és ezekben a szuperintelligens brit egyetemi városokban keverhetnek valamit a vízbe, mert a mutatványt már lassan tíz éve megismételni próbáló Radiohead meg Oxfordhoz kötődik ezer szálon.

Amit egy hónapja Morrisseyről már leírtam, azt most a Radioheaddel kapcsolatban is le kell. Nagyon szeretem, de azért annyira nem, amennyire sokan képesek. Az OK Computert és a a Bendset a könnyűzene történetének remekművei közé sorolom, viszont az előbbi óta megjelent nagylemezeik közül egyetlen egyet sem voltam képes végighallgatni. Én a Just klipjében hisztiző vörös kis pukkancs Thom Yorke-ot bírom, az utóbbi évek művésze, Tony Blair éles hangú bírálója valahogy túlságosan Bono. Ennek, és a fesztiválkoncertekkel kapcsolatos általános előítélteimnek is az ellenére szombat este kilenc után tíz perccel szívemben azzal a várakozással érkeztem a Sziget nagyszínpadja előtti mezőre, hogy el leszek varázsolva és lefosom a bokám.



Radiohead – You and Whose Army?

Először is tiszta szerencse, hogy ott voltam húsz perccel a tervezett koncertkezdés előtt, a műsor abban a másodpercben indult. Jó jel, itt biztos valami nagyon meg lesz mondva, ha kell rá majdnem két óra. Az már kevésbé volt jó jel, hogy a mező tele volt önkívületben éneklő francia fiúkkal és lökdösődő, másfél méteres olasz leánykákkal, nagyon nehezen viselem a végig lábujjhegyen töltött koncerteket.

- Na, és akkor jó volt?
- Ez nem ilyen egyszerű.

A maga furcsa módján a Radiohead egy meglehetősen közönségbarát műsorral állt elő. A már évekkel ezelőtt elásott Creepen kívül gyakorlatilag az összes slágert eljátszottak a Justtól és a Paranoid Androidtól kezdve a Fake Plastic Treesen és a Karma Police-en át egészen a No Surprisesig és a Street Spiritig. Ez jó volt. Ezek a számok az utóbbi 15 év legjobb gitáralapú dalai közé tartoznak, és a Szigeten megkapták a nekik kijáró előadásmódot is, megtartva az eredeti három-négy perces kereteket, és nem túl sokat baszkurálva oda nem illő effektekkel, sample-ökkel és szoftverekkel. Az is jó volt, hogy a közel két órának olyan egységes atmoszférája volt, mint amilyen egy Cure koncert (már nem maga a nyomiság, hanem a stabil hangulat, ha érthetően fejezem ki magam). A legjobb pedig a ráadás első száma, a You and Whose Army? alatt Thom Yorke feje volt, nyolcszor hat méterre kinagyítva, a hihetetlenül mozgó szemöldökeivel és a nézésével, ami Johnny Rotten óta talán a legjobb a popzenében*. Lehetett volna szörnyű giccs, de mégis inkább a legjobb egyszál-zongorás produkció lett Budapesten Antony két évvel ezelőtti Ultrahangos koncertje óta. A legvégén a techno-elszállás is kifejezetten élvezetesre sikerült, ráadásul fesztiválon mindig jól működik az ilyesmi, ki ne szeretne harmincezer emberrel együtt ugrálni, ugye.

Az nem volt jó, hogy a koncert során több alkalommal nem csak azért álltam egyik lábamról a másikra, mert beszorultam egy dzsointos holland meg egy részeg olasz közé, hanem mert kifejezetten untattak a hallottak. Teljes mértékben megértem, ha valaki megunja a hagyományos rock- és popdalok struktúráját, többet szeretne, feltörni a fellegekbe. Ilyenkor úgy kell csinálni, mint a Radioheadnél cseppet sem rosszabb dalokat író Flaming Lips vagy a Super Furry Animals: ugyanilyen jó számokat írni, tehénfingra és walesi bárdra komponálva. Yorke és a szintén főkolomposnak tűnő Jonny Greenwood azonban direkt nem ezt az utat választottak, hanem azt, amelynek állomásaként az utóbbi a Sziget nagyszínpadán gitározás közben a hangszer fejével billentyűzött is. Ez akkor is túlzásnak tűnt volna, ha nem Gecizők koncertről jövök, így viszont Rick Wakemanre és az ő jégrevüjére voltam kénytelen gondolni, ami határozottan kényelmetlen érzést okozott az öklömben.

Most túlságosan elragadtattam magam, nem volt ez rossz koncert, attól viszont nagyon is messze volt, amit Anglia legjobb együttesétől elvárna az ember. Egyszerű oka lehet ennek: a Radiohead már több éve nem Anglia legjobb együttese, és nyilván már nem is lesz soha, hiszen a történelem kereke nem tud kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Most akkor maradjanak meg Pink Floydnak, vagy húzzanak Jarre-hoz és Vangelishez? Akkor már inkább az első…

És mi még ennél is fontosabb kérdés: Thom Yorke tényleg bőrmellényben lépett fel?

* Néhány éve a Viva tévének volt egy műsora, amelyben a műsorvezető Philip magyar popipari szereplőkkel, zenészekkel és rendezőkkel elemezgetette azok kedvenc videóklipjeit. Már nem emlékszem hogy ki, de mindenesetre valamelyik magyar kliprendező a No Surprises klipjét választotta. Aztán vagy tíz percig azon elmélkedtek Philippel, hogy vajon a nyilvánvaló vízzel teli akvárium mellett milyen trükkel sikerülhetett Thom Yorke fejét ilyen furcsává tenni, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a csávó egyszerűen így néz ki.