A cikkünkben tárgyalt zenekar annyira obskúrusnak számít, hogy nemhogy fansite-ja nincs, de a google egy épkézláb fotót sem ad ki róla (amit mi szereztünk, ahhoz egy ügyes kis trükk kellett). Pedig a különböző zenei fórumok észosztóinak egybehangzó állítása szerint a Comateens megérdemelte volna a nagyobb figyelmet és sikert - és akkor ezennel ezt a véleményt mi is aláírjuk itt. Nem is lehetne jobbkor feléleszteni a Kómába esett tinédzsereket, hiszen még javában tetőzik a nyolcvanas évek eleji new wave / no wave / poszt-punk / punk-funk / mutáns diszkó / és hívjuk akárhogy színtereit recikláló divathullám, az e rövid kreatív robbanásnyi korszakot majmoló mai zenekarok mellett természetszerűleg exhumálódnak az akkori együttesek is. Mi most - ahogyan az első mondatból az már kiderült - nagyon mélyre ástunk le, de megérte.

A Comateenst a Ramones Sweet Ramona című számának ihletője, Ramona Jan (gitár) és Nic North (ének, basszusgitár) alakították egy Rolly nevű dobgép kíséretével New Yorkban 1979-ben, működésük hat éve alatt aztán elég gyakran változott a felállás, persze ez lényegtelen. Kezdetben ilyen Cramps-B-52's-hibrid zenét csináltak, a bizarro-rockból aztán hamar átcsaptak újhullámba, annak is a táncolható, bulizósabb fajtájába. Kis ráhagyással besorolhatjuk őket abba az erősen vitatott "white funk" vonalba, ahová pl. a Talking Headset szokás (az megvan, hogy őket George Clinton úgy jellemezte: "p-funk fehéreknek"?)

Három albumuk jelent meg, tessék utánuk keresni, mindegyiken van 1-2 gyöngyszem, mint a nekrofil szerelmesdal Cool Chick, a Beavis & Buttheadben is szereplő The Late Mistake, vagy az itt szereplő Get Off My Case '83-ból (ami a Freeform Five kiváló Misch Masch mixcédéjén is helyet kapott).

A Comateensben pont az a jó, ami az új-újhullámos zenekarok 95%-ban rossz: hogy ilyen primitív dobgép-alapokat, gumilabdaként pattogó basszusfutamokat, gagyi szintihangokat és goofball szövegeket csak ott és akkor lehetett lemezre rögzíteni. Gyerünk, rázzátok azokat a csontvázakat!