Ha kicsit megkésve is, de azért illik legalább egy gesztussal megemlékezni a pár napja meghalt Syd Barrettről. Túl sok újat nincs értelme hozzáfűzni a neten bárhol fellelhető nekrológokhoz, abba a vitába pedig végképp nem lenne stílusos épp most belemenni, hogy akkor Syd szétsavazta-e az agyát, vagy csak simán skizofrén volt.

Tehát ez a megemlékezés rendhagyó lesz, hiszen nem Sydről, hanem talán legtökéletesebb követőjéről, Robyn Hitchcockról lesz szó. Sőt, neki is a Soft Boys nevű zenekaráról, amely sajnálatosan ismeretlennek számít még mindig, pedig az együttes második lemeze, az Underwater Moonlight már régóta kanonizálva lett minden idők x ezer legjobb albuma között. A megjelenésekor, 1980-ban ugyanis senkit sem érdekelt a Barrett-i dallamvilágot Byrds-gitárhangokkal ötvöző pszichedelikus pop, az ún. "pszichedelikus revival" pedig csak az Echo and the Bunnymenig vagy a Teardrop Explodes-ig terjedt ki Angliában. A Soft Boys röviddel később fel is oszlott, Hitchcock pedig szép lassan kultfigura lett az amerikai college rádiók hallgatói körében, és akkorra már beérett a munkája gyümölcse is: az R.E.M. a tagok bevallása szerint sehol sem lenne az Underwater Moonlight nélkül, és a kaliforniai punk/indie színtér számos előadója is főhajtással adózott a Soft Boysnak, legismertebb talán a Circle Jerks I Wanna Destroy You-feldolgozása, de koncerten játszotta a számot a Replacements is.

The Soft Boys - Vegetable Man

Hogy a Soft Boys a maga idejében nem lehetett sikeres, az Robyn Hitchcocknak köszönhető, és az ő vonzalmának John Lennon, Bob Dylan, a brit folk rock és Syd Barrett iránt - vagyis minden iránt, ami a posztpunk/új hullám idején nem volt divatos. Valamennyi elődje közül Barrett jelentette rá a legkomolyabb hatást, és neki is észrevehetően a játékosabb, folkosabb dalai, nem pedig a kaotikus, space rockot megelőlegező agymenései. Mert Barrett amellett, hogy az űrbe katapultálta a rockzenét, sajátosan földi, ironikus humorral is rendelkezett, és ez utóbbinak Hitchcock sincs híján. A szövegek mellett az énekhang is emlékeztet Sydre, sőt, néha a megszólalásig egyezik vele. Erre a legjobb példa egy kiadatlan 1967-es Pink Floyd dal, a Vegetable Man feldolgozása, melynek eredetijét már annyira betegesnek találta a kiadó, hogy elzárkózott a megjelentetésétől. A Soft Boys jó tíz évvel később eljátszotta a dalt, amely ha lehet, még neurotikusabb és hatásosabb, mint a Floyd sebtében rögzített eredetije. Hitchcock pedig hátborzongatóan hitelesen érzi át, amint Barrett "hiába keres egy helyet, ami neki való". Ő annyival szerencsésebb példaképénél, hogy megtalálta.