A punkból meg ordibálós rockzenéből soha nem elég. Na jó, ez nem igaz, de ha az ember reggel óta a Blood Brothers új lemezét hallgatja, akkor így érzi. A Blood Brothers Seattle-i és a Minor Threat meg Black Flag által elindított hagyományt élesztgetik, ráadásul elég jól. Hardcore-punk (meg poszt-hardcore, noise, satöbbi), ráadásul a kisérletezgetős fajtából. Saját bevallásuk szerint mondjuk a Drive Like Jehu is hatott rájuk és kicsit hasonlítanak a Refusedhoz is.

Az első érdekesség, hogy két énekes van. Egyiküknek sem hétköznapi a hangja, Johnny Whitneynek pedig egyenesen irgalmatlanul durva. Az újabban felkapott Automatic-os Alex Pennie vagy a feloszlott Test-Icicles elbújhat mellette. Ha le kéne írnom, akkor azt mondanám, hogy olyan, mintha nyávogást, rekedtséget és ordítozást kevernénk össze, mindezt egy viszonylag magas hangban. Szarul hangzik, de nagyon jó lesz. Tényleg. Komolyan. Néha azon csodálkozom, hogy jöhet ki ilyen hang emberi lényből, néha azon, hogy lehet ilyen hanggal tisztán és dallamosan énekelni.

Mindenesetre az együttes ötödik albuma fog megjelenni októberben Young Machetes címmel és a Fugazis Guy Picciotto a producere.



The Blood Brothers - Lazer Life

Ez nem úgy kezdődik, mint egy tipikus Blood Brothers-szám. Kúl 70-es évek Miami szintivel. Persze rögtön felismerhetővé válik a fentebb már emlegetett énekről, amikor belép egy frankó pattogós dobbal együtt. A szövegről fogalmam sincs. A világon semmit nem tudtam megérteni belőle. Ez nem feltétlenül az én hibám, mert általában elég szürreális, és néha értelmetlen(nek hallátszó) dolgokat találnak ki, mint az At the Drive-in egykoron. Például a legutóbbi lemezen volt egy szám, ami arról szólt (legalábbis a címe szerint), hogy milyen az első csók egy nyilvános kivégzésen.

Na mindegy, szóval ezt a kezdést szépen húzza is tovább a két énekes, míg egyszercsak beindul egy refrénszerű közepesebb zúzás és hirtelen a szinti meg Whitney drámázni kezd. Mondom, hogy fogalmam sincs a szövegről, de biztos valami szőrnyűség történt. A refrén sírósan dühös hangulatot áraszt. Szerintem valamennyire jellemző is az egész együttesre ez a fajta összetettség és szinpadiasság: néha tragédikus érzést árasztanak súlyos brutalitással karöltve, néha mintha csak egy kisgyerek toporzékolna tehetetlenségében, ami elsőre a "mi van?" kérdését veti fel a hallgatóban. Ahhoz a meglepetéshez tudnám hasonlítani, amikor a Refused Shape of Punk to Come lemezén először hallom meg az utolsó számot. A Lazer Life következő váltása a második perc környékén történik, amikor néhány másodpercig egy gitár szól, de csak halk reszelést ad. Erre csap rá egy teljesen ordenáré zúzás. A kifinomult fülecske elsőre menekülne tőle, de igazából eléggé együtt van. Hogy külön-külön mit csinál a dob meg mondjuk a szinti alatta azt nem tudom, de érződik, hogy nem csak öncélú baszkódás, az ordítozások is jó helyen jönnek, meg a beszálló harmadik ének is tök rendben van. Aztán refrén vissza, ordibálás meg dob és vége.

Igazából azért írtam erről a számról, mert nagyon megörültem az új albumnak. Ez egy olyan együttes, akiknek eddig minden albumát szerettem. Sokan rühellik, ha rockzene okoskodásokról is szól, nem csak csajozásról meg ilyenek, de szerintem lehet ezt jól csinálni és a Blood Brothers jól csinálja. A Refused is jól csinálta. Nem rossz ez, jófejek, szerények és nem is veszik magukat túl komolyan.