Amikor '91-ben felfedeztem az MTV-n a Party Zone-t, Angliában csúcson volt a rave scene, a műsorban csupa belga technóból és felgyorsított breakbeatekből hibridizált hardcore szám DIY-videója ment, köztük a Charly meg az Everybody In The Place a Prodigytől (Simone Angel, a szőke műsorvezető a zenekar egyik tagjának a csaja volt akkoriban, ha jól tudom). Én azelőtt ilyet még nem hallottam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen zene egyáltalán létezhet, csak ültem a tévé előtt "és akkor ezt most így hogy". Fejbevágott a Prodigy zenéjének eredetisége, frissessége, energiája, na meg a gyors eufórikus rohamok, amiket azok a számok kiváltottak - nálam hasonlót a szintén akkortájt a korai jungle produkált még, dobbasszus vonalon ezt azóta sem közelíti meg semmi (esetleg időnként egy-egy sikerültebb raggás breakcore, na).

Ott voltam az összes magyarországi Prodigy-koncerten (a mostani szigetes volt a negyedik). '95-ben a PeCsában végig olyan izgatott voltam, hogy itt előttem nyomják a Fire-t meg az Out Of Space-t, hogy még a gondosan begyakorolt "prodidzsi-táncot" (ezt az egyébként utánozhatatlan, turbó fokozatú verbunkosszerű lábmunkát igénylő mozgássort) is elfelejtettem villantani (jobb is, extra falábam van). A '96-os Szigeten ugyanaz játszódott le, mint idén: a fesztivál legnagyobb tömege, az első 10 sorban életre-halálra pogó. Nem jártam punkkoncertekre, úgyhogy én itt tapasztaltam meg, milyen az, amikor elveszted a tested feletti irányítást és a tömeg úgy dobál, mint egy rongyot. A harmadik az egykori BS-ben volt, nem is tudom már, melyik évben, de akkor már a Fat Of The Land volt műsoron. Erről csak Maxim tigrisszem-kontaklencséje maradt meg, az is csak azért, mert amikor lejött a közönség közé, összetalálkozott a tekintetünk és a nézése örökre beleégett az agyamba. De nem is, várjatok, most előjött az egész... Nagyon kevesen voltak, igen, és így az első sorból végre kifigyelhettem, ami az első itteni gigjük óta a legjobban foglalkoztatott: mi a frászkarikát csinál Liam a kütyü-bástya mögött, amíg a többiek - akkor még az égimeszelő táncos Leeroy is tag volt - elviszik a showt. És akkor elég nyilvánvalóan kiderült, hogy végigalibizi az egészet, a zene 95%-a playback, legfeljebb néha csavar el egy potit vagy üt le egy billentyűt.

The Prodigy - We Gonna Rock
The Prodigy - Jericho
The Prodigy - We Are The Ruffest

Ez persze a 2006-os Szigetet záró fellépésükön is így volt, megfejelve még egy figyelemelterelő dobossal (aki időnként ritmust tévesztett, meg párszor zavaróan össze is clashelt a gépi meg az élő dob) illetve gitárossal (aki Sid Vicious-ra vette a figurát, mérsékelten szórakoztató módon mímelte az önkontrollját vesztett zenészt). Nem mintha számítana, hogy gépről megy-e a gépzene, ahogyan a Prodigynál az is irreleváns kellene legyen, hogy leghátul (én ott álltam) meg a két szélen hogy szól, de valahogy ezek kötöttek le (bár az amatőr hangosítás nem az ő saruk), lévén a színpadon az ég világon semmi, de semmi mozgalmas, érdekes, látni való nem történt. Elektronikus punkok, egy frászt - kiégett, elhasasodott egykori party animalok (különösen az önmaga paródiája-állapoton is túljutott, a koncertet átlébecoló Keith Flint), akik a megugrott lifestyle-igényeik miatt nem akarnak kiszállni a zenebizniszből, pedig de unják már. Olyan ez a Prodigy, mint egy csapat negyvenes futballhuligán, akik néznék inkább a tévét otthon, de muszáj kijárniuk a meccsre balhézni, mert a hírnevük kötelezi őket.

Mindezek ellenére a koncert - és a Prodigy - nem nélkülözte a briliáns felvillanásokat: a Smack My Bitch Up-ot vagy a Poisont még most is elementáris erővel nyomják, annak meg külön örültem, hogy ez utóbbi és Voodoo People mellett a Their Law-t is játszották a Jilted Generation-ről (bár a Break & Enter vagy a Full Throttle lett volna az igazi, vagy még ennél is inkább a Charly, amit tavaly a Nova Rockon Ausztriában leadtak). És úgy általában, bár a zenéjük szavatossága 10 éve lejárt, hergelős fesztiválzenekarnak még most is jól működnek, ez a nekifeszülős aggro-breakbeat techo-rock meg nekik áll jól egyedül. Mondjuk én a helyükben az Always Outnumbered, Never Outgunned albumot úgy ahogy van letagadnám és elővenném az Experience dalait, úgyis jön vissza az oldskool rave-hangzás, és mégiscsak az a legjobb lemezük.