Dirty Yeah on the Radio / 2

Vannak a popzenében lehetetlen feladatok, ilyen például Sean Lennonnak lenni, vagy egy olyan együttesben játszani, amelyik bármit is csinál, úgyis az egész világ egy másikhoz fogja hasonlítani. Augusztus 29-én egy ilyen zenekar, a Dirty Pretty Things is fellépett a bécsi Arenában, mindjárt a TV on the Radio után.



Dirty Pretty Things - Deadwood

Amikor a 2000-es évek legnagyobb brit popzenei ígérete, a Libertines, Pete Doherty kezelhetetlenségéből kifolyólag szétment, a saját szerző- és együttestársa lakásába néhány crackké tehető műszaki cikkért betörő Doherty a Babyshamblesbe csúszott át, míg a kifosztott lakás tulajdonosa, Carl Barat is új együttest alapított: a Dirty Pretty Thingset.

Barat külön pechje, hogy hiába volt ő a Libertines első számú dalszerzője, az eleve karizmatikusabb, a szétválás óta pedig Kate Moss kúrásával és elképesztő drogügyeivel folyamatosan a (brit) figyelem központjában álló Doherty mögött régen és most is csak másodhegedűs lehet. Annak ellenére is, hogy a Babyshambles munkássága a hallgathatatlanság határát súrolja, többnyire olyan számokkal, amiket még egy magára adó dzsánkinak is szégyellnie kellene.

A Dirty Pretty Things dalain nincs semmi szégyellnivaló. A Libertines-klasszikusokat ugyan nem közelítik meg, ám kellőképpen feszesek és punkosak, az éppen a Libertines nyomán felfutó új brit együtteseknek a Rakestől az Arctic Monkeysig terjedő palettáját simán lenyomják. Barat nem felejtett el zenét írni, és noha a producerként a Libertinesre is hatalmas hatással lévő Mick Jones egykori együttese, a Clash minden szám minden hangjában ott bujkál (a koncerten legalább három szám konkrétan a London Callingról lemaradt reggaes-punkos tinglitanglinak tűnt), a produkció egésze élvezhető volt.

Egy baj volt csak, de az meglehetős. A Dirty Pretty Things koncertje olyasminek tűnt, mintha létezne Popzenei Egyetem, annak meg egy Kortárs Brit Pop- és Rockzene szakirálya, amelyen év végén vizsgakoncertet kellene adni. Baraték minden egyes gesztusa, minden egyes ruhadarabja, minden egyes színpadon meggyújtott cigarettája és meghúzott borosüvege annyira tipikus volt, annyira kötelező kellék, hogy az összhatás hihetetlenül művinek, hogy azt ne mondjam, aljasul kiszámítottnak tűnt. Ez alól még az sem jelentett mentséget, hogy ezt a színteret, a szűk csípőfarmereket, a kócos hajat, a most-keltem-a-camdeni-lakásomban-ahol-csak-egy-matrac-és-néhány-Kinks-lemez-a-berendezés-van-nálad-heroin? imidzset, a kellékként használt Union Jacket, a homoerotika határát súroló színpadi összeborulásokat így egyben valóban Barat és Doherty találták ki. Sajnos az elmúlt öt évben ezt a mintát annyian fel- és elhasználták, hogy már az alapító atyának sem áll jól. Illetve Dohertynek lehet, de arról még nem tudtam személyesen meggyőződni.

Játszottak néhány számot Barat ex-együttesétől is, záródalként például az I Get Alongot, ami a végén előadott, szintén rendkívül kínos és mesterkélt mikrofonállvány-felrúgások ellenére is pöpecül lett előadva, Az együttes Barat kartörésének okán ezt a turnét egy plusz gitárossal nyomja, a Libertines-klón Paddingtonsból kölcsönkért Josh Hubbard volt az ötödik tag. Szegény ember vízzel főz, ha már a Libertines-koncert nem jött soha össze, legalább a Dirty Pretty Thingset elkaptam.

4 komment

Címkék: arctic monkeys 2006 koncert the clash uk the kinks bécs dirty pretty things the paddingtons the libertines mick jones carl barat babyshambles pete doherty sean lennon the rakes

Dirty Yeah on the Radio / 1

A Bécsbe koncertre járásnak, na annak van egy rituáléja, a munkaidő vége előtt egy kicsivel azért elindulástól az Osztyapenkós tankoláson és autópályamatrica-vásárláson át az aktuális új koncerthelyszín megtalálásáig. A visszafelé hallgatott FM4-ről, a magyar oldalon vett, Budapestig ébren tartó Red Bullról és a végigkóválygott másnapról nem is beszélve. Menni muszáj, különben soha az életben nem látja az ember élőben a popzene releváns szereplőit. Augusztus 29-én az Arena szabadtéri színpadán például mindjárt hármat, de kettőt mindenképpen. Az első fellépőhöz, a kanadai You Say Party! We Say Die!-hoz nem sikerült elég korán elindulni, mely veszteséget közepesen könnyes szemmel vettem tudomásul.



TV on the Radio – Dirty Whirlwind

Az ilyen minifesztiváloknak van az az előnye vagy átka, hogy a főattrakción kívül a többi együttesnek rövid műsorra van csak lehetősége, így kénytelenek a slágerekre szorítkozni. Az ezúttal utolsóelőtti-előttiként játszó TV on the Radionak alig több, mint fél óra jutott, és hát mi egyebet is játszottak volna ilyen kevés idő alatt, mint a slágereket.

Slágerekről a TVotR esetében beszélni persze nyilván túlzás, a számaik valahogy nem a könnyen dúdolható, csilingelő refrének okán maradnak meg az emberben. Pedig megmaradnak, elsősorban azonban azért, mert minden egyes dalukba annyi ötlet van belezsúfolva, amennyit ma a szakmában kevesen képesek egy csokorba fogni, aztán össze is tartani meg pláne. Az ember azt gondolná, hogy ezeket a meglehetősen komplex szerzeményeket bonyolult lehet élő koncertre átültetni, aztán kénytelen szembesülni azzal, hogy a négy csoki gyerek meg a főnök, a fehér David Sitek milyen könnyedén oldják meg ezt is.

A két énekes, a hihetetlen afrofirzura-szakáll kombinációval büszkélkedő, az egyik gitárt is kezelő, inkább csak vokálozó Kyp Malone, és az össze-vissza dülöngélő szólista Tunde Adebimpe harmóniái a Sitek által vezérelt, torzított gitárokra és alkalmanként kifejezetten hiphopos loopokra épített háttérrel szinte teljesen úgy szólaltak meg, mint a stúdiófelvételeken. Az igazi pluszt az energikus előadásmód, elsősorban Adebimpéjé adta, aki a New York-i artschoolba iratkozott louisanai karizmatikus keresztény prédikátor vehemenciájával az utolsóként eljátszott Staring at the Sun csúcspontjánál annyira izgalomba jött, hogy konkrétan seggre esett, háttal nekivágódva a dobemelvénynek, de úgy, hogy a roadjának kellett felsegítenie.

Ez pedig még csak egy csodálatos pop- és rockéjszaka első felvonása volt, folytatás mingyá.

4 komment

Címkék: 2006 koncert tv on the radio us bécs you say party! we say die!

Here's Your Future

Szabad-e rockzenének olyasmi teóriával foglalkozni, mely szerint mondjuk manapság Amerikát egy fehér-keresztény kaszt és elv uralja egy fasiszta rendszerben? Lehet, hogy rosszul hangzik, de az én válaszom az, hogy attól függ, hogyan csinálják. Akár igazuk van, akár nem, nem számít. A Thermals egy fiatal együttes. 2002-ben alakult, azóta most tartanak a harmadik albumuknál. Most jelenik meg a The Body, The Blood, The Machine.

Ez a lemez nem csak azért "különleges", mert egyfajta félig koncept album, és a koncepciót az első mondatban feszegetett téma adja, hanem azért is, mert még a felvételek előtt kilépett az eredeti dobosuk. Ez azt jelentette, hogy kicsivel több melót kellett elvégezni Kathy Fosternek (basszus) és Hutch Harrisnek (ének, gitár), de valahogy sikerült kitölteniük a helyet. Ez igaz a koncepcióra is. Nem arról van szó, hogy az együttes, aki eddig csak koszos és rövid punklemezeket csinált most rátalált a nagy Igazságra és keresztülnyomja a hangfalon. Az érzés ugyanaz, mint eddig, sőt a hangzás is. Sehol nincs törés, és ez valahogy jellemző az egész együttesre. Könnyen lehet unalmasnak és egysíkúnak mondani őket, mert mindig zúg a gitár, húz a dob és kiáltozik az énekes. És tényleg picit ugyanolyan minden szám, de én nem tudom unni. Egyrészt túl sok rétegű, másrészt túl hitelesen van előadva.
Harmadrészt meg állat zajos punkzene sok ötösakkorddal, és rövidebbnek tűnnek a számok, mint amilyenek, mert baromi gyorsak. Ráadásul mindig garázsosan szól, ami külön megdobogtatja az én kis szívem.

Az új lemezről lehet mondani, hogy sokban különbözik az előzőektől, de azt is lehet mondani, hogy semmiben sem. Egy biztos, ez a "Jézus hitlerbajusszal" elképzelés arra jó volt, hogy olyan szövegeket hozzon ki Harrisből, amilyen még nem voltak. A számok szövegei zseniálisak. Nyilván nem értem tökéletesen őket, de nagyrészt megvannak, és ilyen hátborzongós aztakurva-érzésem lesz egyes mondatoktól. És minden szám összetartozik a lemezen.



The Thermals - A Pillar of Salt

"we were born to sin
we were born to sin
we don't think we're special, sir
we know everybody is"

tovább »

6 komment

Címkék: punk 2006 garage rock placebo the stooges the thermals punk-pop sonic youth nirvana the smashing pumpkins

I'm In Love With A Jacques Derrida

Na, végre vége a Szigetnek, ami talán azt is jelenti, hogy lenyugszanak a kedélyek, és visszaáll a rend, vagyis nem fordulhat elő olyasmi, hogy sértődött Sziámi- és d’n’b-rajongók kommentelik a bejegyzéseket. Meglepő is lenne, ha a Scritti Politti szélsőséges indulatokat váltana ki, mert bár a név nem ismeretlen, a zenekart általában az új hullám „futottak még” előadói között raktározta el elméjében a popzene iránt az átlagosnál kissé jobban érdeklődő ember, ez a post meg elég hosszú lett ahhoz, hogy csak az olvassa el, akit tényleg érdekel is.

Neomarxista posztpunk? Egyslágeres szinti-pop csoda a nyolcvanas évekből? Fehér R&B? Vagy esetleg még egy alulértékelt géniusz? Nos, mind a négy igaz, és ennél még jóval több. De mindenekelőtt azt a többes számot tegyük rendbe, ugyanis a Scritti Politti kezdetben valódi zenekarként funkcionált, de röviddel később már csak Green Gartside projektjeit jelölte, és teszi ezt azóta is. Gartside pályafutása az egyik legkülönösebb út a poptörténelemben, szinte minden lényeges műfajt érintett, és megtapasztalta a sztárság és a tehetség átkát is. Mellesleg van aktualitása is, hiszen idén új lemezt jelentetett meg, méghozzá nem is akármilyet.

http://www.aggressiveart.org/sp_uk/pictures/1978-1982/green37.htm

A Green természetesen felvett név, amit az átlagos Paul helyett választott egy vonaton ülve, amikor az ablakon kinézve az első dolog, ami szemébe ötlött, az volt, hogy – nyár lévén – minden zöld. Ebből is látszik, hogy zavaros elmével van dolgunk, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Az egyébként walesi Gartside a leedsi egyetemen alapítja meg két barátjával a Scritti Polittit, miután látták a Sex Pistolst és a Damned-et. A zenekar neve Antonio Gramsci egyik könyvének címének elferdítése, és mindez nem véletlen, hiszen Gartside és a barátai bizony hithű marxisták voltak, sőt, komcsik. Londonba költöznek, méghozzá egy squatba, és halálosan komolyan veszik politikai elméleteiket. Röviddel később már meg is jelentetik első kislemezüket, amely a független lemezkiadás egyik híres története: a Skank Bloc Bologna volt az a lemez, aminek saját készítésű borítóján feltüntették az előállítás költségeit, és a saját lakcímüket is, és így adtak el belőle 15 ezret. A Skank Bloc Bologna igazi posztpunk reszelés: Gang Of Fourt idéző punk-funk, monoton basszus, izgága ének és kaparászó gitár. Utóbbi zenekarral együtt is turnéznak, ám Gartside betegesen lámpalázas minden fellépés előtt, és végül Brightonban egy koncert előtt összeesik. Szívroham gyanújával kórházba kerül, de később kiderül, hogy idegösszeomlás. Szülei kérésére visszamegy Walesbe lábadozni, és a Scritti Politti szünetelteti működését.

tovább »

komment

Címkék: jazz funk reggae 2006 pop hiphop posztpunk uk brian wilson punk-funk the damned madness the beatles scritti politti green gartside wales sex pistols gang of four the pop group soul r&b t.rex janet jackson miles davis marcus miller szinti-pop johnny hates jazz mos def ragga max tundra the beach boys simon and garfunkel andy partridge xtc elvis costello double g and the traitorous 3 chaka kahn új hullám rough trade geoff travis dave gamson

Sziget / 7

Nem akarok annyira összefoglalni semmit, úgyhogy inkább felsorolom, mi mindent láttam a fesztiválon. Ne várjon senki gokartos, bungiejumpingos, vizespólóversenyes sztorikat, jó?

Első nap a Franz Ferdinand nem volt túl izgalmas. Azon felül, hogy Alex Kapranos állítólag hangszállilag nem volt 100%-os és néha el-elnémult, már ez a koncert vészjósló volt a nagyszínpad hangosításának jövőjére nézve. A digitális technika az remek, meg az új hangfalak is biztos tök szupik, de akkor a magyarázat az, hogy amatőr köcsögök ülnek a toronyban, akik legfeljebb és legutóbb mondjuk Piramist hangosítottak? Mindegy, nem is vártam meg a koncert végét, mert már előtte sem voltam olyan lelkes, mint múlt évben és nem is alakítottak valami nagyot. Aztán (előtte és közben is) a Gumipop jó nagy őrület volt, csomóan voltak és táncoltak 3-ig.

Második nap nem érdekelt semmi, a Wir Sind Heldenről már hallottam, de nem dob fel annyira, úgyhogy csak a Wan2 melletti dombról hallgattam, és semmi olyat nem csináltak, amiért úgy éreztem volna, hogy közelebb akarok menni.

Pénteken a Pesti Est indie színpadocskává alakult. A Trousersnek a végére értem ki sajnos. Úgy értem sajnos nem később. Aztán fellépett a Moog, ami tök jó volt meg minden, de a hangosítás itt sem volt túl ügyes, főleg az elején nem. Amber Smith szokásos. Ezután balfasz voltam, mert Scissor Sisters helyett Király Tamás divatshowra mentem, ahol végignézhettem, hogy Királynak az egyébként kúl transzija bejön férfiruhában, szép lassan levetkőzik teljesen, aztán hátraköti a lőcsöt és felöltözik nőnek. Mondjuk ki tudja, ilyesmi lehet, hogy a Scissor Sistersen is volt. Sebaj. Ez a kis show így betett nekem kicsit (és még az említett szám volt a legjobb), úgyhogy a fizikai rosszullét csak egy fél óra múlva tűnt el, és valahogy aznap este már nem tudtam ugyanúgy nézni a világra. Nem volt a legszerencsésebb döntés Tesco Discora menni ezen az estén. Nos, erről nem akarok sok rosszat mondani, mert még úgy tűnhet, hogy neadjisten elfogult vagyok, de azért szögezzük le, hogy mindennek van határa.

tovább »

4 komment · 1 trackback

Címkék: 2006 moog franz ferdinand sziget radiohead 2003 gumipop király tamás tesco disco sons & daughters country alt-country placebo the exploited the stooges

Sziget / 6

(Az utolsó nap után összegezni kéne, de az egy következő post feladata lesz, most csak a Sziget utolsó napjának két értékelhető koncertjéről lesz szó.)



The Stooges – I Wanna Be Your Dog

Ahogy azt egy korábbi postban már jeleztem, a Stooges az utóbbi 35 év legfontosabb rockegyüttese. Na jó, meg a Velvet Underground. Iggyék nélkül ma a rockandroll egészen más lenne, és ami talán még fontosabb, szemben New York dédelgetett kis kedvenceivel, Andy Warhol udvari zenekarával, a Stooges tényleg a mocsokban élt és alkotott (ahogy Iggy a Szigeten oly szépen megfogalmazta: I’ve been dirt), nem csak affektálva dalolva a heroinról, hanem addig tépve, amíg bele nem döglöttek vagy be nem kerültek a diliházba. Az, amit ma „undergroundnak” meg „függetlennek” nevezünk a popzenében, hogy fiatal emberek kellő akarattal és tehetséggel akkor is meg tudják váltani a világot, ha az teljesen ellenük van, és amire semmilyen művészeti ág nem ad lehetőséget már réges-rég, na azt mind a Stoogesnak köszönhetjük.

Elnézést a nagy szavakért, csak érzékeltetni akartam, mennyire nehéz bármit is mondanom ennek az együttesnek a koncertjéről. Helyzetem ráadásul tovább bonyolítja, hogy Iggy és az Asheton testvérek az elhalálozott Dave Alexander helyére azt a Mike Wattot vették be a csapatba, aki Minutemenes múltja és a punk négyhúros igáslovaként véghezvitt életműve okán a kedvenc basszusgitárosom ever. Meglepetések nem is értek, két éve Wiesenben már láttam szinte hangról-hangra ugyanezt a műsort, inkluzíve színpad-invázió, amelyben az egyetlen újdonságot most egy jó húsban lévő magyar könnyűzenei újságíró teljesítménye jelentette.

tovább »

6 komment

Címkék: 2006 koncert usa manu chao stooges mc5 sziget 1969 gogol bordello willy deville mike watt iggy pop minutemen ukrajna velvet underground mano negra negu gorriak les negresses vertes széki kurva

Sziget / 5 (Outdated, never outgunned)

Amikor '91-ben felfedeztem az MTV-n a Party Zone-t, Angliában csúcson volt a rave scene, a műsorban csupa belga technóból és felgyorsított breakbeatekből hibridizált hardcore szám DIY-videója ment, köztük a Charly meg az Everybody In The Place a Prodigytől (Simone Angel, a szőke műsorvezető a zenekar egyik tagjának a csaja volt akkoriban, ha jól tudom). Én azelőtt ilyet még nem hallottam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen zene egyáltalán létezhet, csak ültem a tévé előtt "és akkor ezt most így hogy". Fejbevágott a Prodigy zenéjének eredetisége, frissessége, energiája, na meg a gyors eufórikus rohamok, amiket azok a számok kiváltottak - nálam hasonlót a szintén akkortájt a korai jungle produkált még, dobbasszus vonalon ezt azóta sem közelíti meg semmi (esetleg időnként egy-egy sikerültebb raggás breakcore, na).

Ott voltam az összes magyarországi Prodigy-koncerten (a mostani szigetes volt a negyedik). '95-ben a PeCsában végig olyan izgatott voltam, hogy itt előttem nyomják a Fire-t meg az Out Of Space-t, hogy még a gondosan begyakorolt "prodidzsi-táncot" (ezt az egyébként utánozhatatlan, turbó fokozatú verbunkosszerű lábmunkát igénylő mozgássort) is elfelejtettem villantani (jobb is, extra falábam van). A '96-os Szigeten ugyanaz játszódott le, mint idén: a fesztivál legnagyobb tömege, az első 10 sorban életre-halálra pogó. Nem jártam punkkoncertekre, úgyhogy én itt tapasztaltam meg, milyen az, amikor elveszted a tested feletti irányítást és a tömeg úgy dobál, mint egy rongyot. A harmadik az egykori BS-ben volt, nem is tudom már, melyik évben, de akkor már a Fat Of The Land volt műsoron. Erről csak Maxim tigrisszem-kontaklencséje maradt meg, az is csak azért, mert amikor lejött a közönség közé, összetalálkozott a tekintetünk és a nézése örökre beleégett az agyamba. De nem is, várjatok, most előjött az egész... Nagyon kevesen voltak, igen, és így az első sorból végre kifigyelhettem, ami az első itteni gigjük óta a legjobban foglalkoztatott: mi a frászkarikát csinál Liam a kütyü-bástya mögött, amíg a többiek - akkor még az égimeszelő táncos Leeroy is tag volt - elviszik a showt. És akkor elég nyilvánvalóan kiderült, hogy végigalibizi az egészet, a zene 95%-a playback, legfeljebb néha csavar el egy potit vagy üt le egy billentyűt.


The Prodigy - We Gonna Rock
The Prodigy - Jericho
The Prodigy - We Are The Ruffest

Ez persze a 2006-os Szigetet záró fellépésükön is így volt, megfejelve még egy figyelemelterelő dobossal (aki időnként ritmust tévesztett, meg párszor zavaróan össze is clashelt a gépi meg az élő dob) illetve gitárossal (aki Sid Vicious-ra vette a figurát, mérsékelten szórakoztató módon mímelte az önkontrollját vesztett zenészt). Nem mintha számítana, hogy gépről megy-e a gépzene, ahogyan a Prodigynál az is irreleváns kellene legyen, hogy leghátul (én ott álltam) meg a két szélen hogy szól, de valahogy ezek kötöttek le (bár az amatőr hangosítás nem az ő saruk), lévén a színpadon az ég világon semmi, de semmi mozgalmas, érdekes, látni való nem történt. Elektronikus punkok, egy frászt - kiégett, elhasasodott egykori party animalok (különösen az önmaga paródiája-állapoton is túljutott, a koncertet átlébecoló Keith Flint), akik a megugrott lifestyle-igényeik miatt nem akarnak kiszállni a zenebizniszből, pedig de unják már. Olyan ez a Prodigy, mint egy csapat negyvenes futballhuligán, akik néznék inkább a tévét otthon, de muszáj kijárniuk a meccsre balhézni, mert a hírnevük kötelezi őket.

Mindezek ellenére a koncert - és a Prodigy - nem nélkülözte a briliáns felvillanásokat: a Smack My Bitch Up-ot vagy a Poisont még most is elementáris erővel nyomják, annak meg külön örültem, hogy ez utóbbi és Voodoo People mellett a Their Law-t is játszották a Jilted Generation-ről (bár a Break & Enter vagy a Full Throttle lett volna az igazi, vagy még ennél is inkább a Charly, amit tavaly a Nova Rockon Ausztriában leadtak). És úgy általában, bár a zenéjük szavatossága 10 éve lejárt, hergelős fesztiválzenekarnak még most is jól működnek, ez a nekifeszülős aggro-breakbeat techo-rock meg nekik áll jól egyedül. Mondjuk én a helyükben az Always Outnumbered, Never Outgunned albumot úgy ahogy van letagadnám és elővenném az Experience dalait, úgyis jön vissza az oldskool rave-hangzás, és mégiscsak az a legjobb lemezük.

6 komment

Sziget / 4 (Trippin' On FloORBoard)

"Nyomjad, bazmeeeg!" - üvölti lelkesen mellettem egy szigetlakó, aki nyilvánvalóan a Party Arénába képzeli magát. Az ám, de ez a Wan2 sátor, és éppen az Orb játszik. Vagy lehet, hogy én képzelem magam rossz helyre? A hangfalakból ugyanis éppen elég snassz pumpálós techno szól félgőzzel, olyan, amire remekül lehet az egyik lábbal ütemre dobbantani a sátor deszkapadlózatán, amint azt mögöttem egy transzba esett, sokat szopatott strébernek kinéző szemüveges fiatalember demonstrálja. Szóval, akkor ez most ambient house (a beharangozókban mindenhol jelentőségteljes hangsúllyal ott szerepelt ez a stílusmegjelölés, mintha a cikk szerzőjének - a sajtóanyag kopipésztelőjének - bármi fogalma lenne róla)? Szóval, akkor most ez az Orb?

Az elsőre a válasz: nem, ez kissé sablonos, bár nem rossz dubos minimal house és techno, a germán alaprecept alig kimutathatóan egyedi ízesítésű variációja. A válasz a másodikra pedig: igen, a permanens reefer spinen lévő, ettől egyre hülyébb (személyes tapasztalat @ Sziget '06) Alex Patersont hűséges kutya társa, Thomas Fehlmann egy okos, karriermentő ötlettől vezérelve rávette, hogy csináljanak lemezt a német minimál-birodalom egyik legerősebb bástyájaként (az átlag fölé) magasodó Kompakt számára. Erre azért volt égető szükségük, mert az előző két albumukkal (Cydonia - 2001, Bicycles & Tricycles - 2004) az elektronikus zenének ők is arra az ingoványos "experimentális" útjára tévedtek, amely az alkotók saját segglyukába vezet. Magyarul: elvesztették a fonalat és a régi közönségüket, az újat pedig ilyen humbuggal már nem igen tudták megnyerni (kivéve persze az olyanokat, akiknek bejön az OK Computer utáni Radiohead). A végleges bukás közelébe került formációt a tavaly ősszel kijött Okie Dokie It’s The Orb On Kompakt lendítette vissza a pozitív relevancia-tartományba, telibe találták a zeitgeistot, és ráadásul a rájuk jellemző sajátos humort és könnyedséget csempésztek ebbe a magát nevetségesen komolyan vevő műfajba (mármint a minimalba), ami üdítően jó.


"Dr" Alex Paterson - Sziget 2006 (Fotó: Glódi Balázs)

Ha most ez a csapásirány, akkor ez, az Orb karaktere van annyira határozottan erőteljes, hogy elbírja, ők legyenek a minimal tech-house ambient pranksterei, ahogyan a kilencvenes években rájuk került poszt-acid house Pink Floydja stigmát is jól viselték. (Sőt, rá is játszottak: a Live 93 dupla koncertlemez borítója a Pink Floyd Animals albumának borítóját parodizálja.) Mert hát minden Steve Reich sample-ös agyaskodás és delfinúsztatós, trippy-hippie elhajlás ellenére az Orb ’91-’97 közé eső "nagy korszakának" termése bizony ma is simán vállalható. Igaz, hogy stílusteremtő munkásságukkal körülhatárolt önálló univerzumuk lazán kapcsolódott az erre az időszakra jellemző lakókocsis nomádok és crusty-k illegálpartijainak, és a gaia-tudatos neo-hippik chillout gatheringjeinek világához, zenéjük ugyanakkor mégis biztonságos távolságra esett az ezen szubkultúrák táplálta képzetektől, így a tőlük irtózók, mint jómagam számára is pont annyira volt ambient (értsd: ezoterikus), meg far-out, amennyit egy Pixies-rajongó el tudott viselni. Ezért is kár, hogy ebből az időszakból mindössze, ha jól figyeltem, a "sláger" Little Fluffy Cloudsot és még két szám motívumait játszották az - idén a megjelenésének 15. évfordulója alkalmából tripla lemezes verzióban újra kiadott - Adventures Beyond The Ultraworldről, legalábbis ennyit még nyomaikban is felismertem.

Értem én, hogy ez az idült angol spliffhead és szemüveges, „én kérek bocsánatot, hogy vagyok” kiállású svájci német barátja így ötven felé igyekszik, és örül, mint majom a farkának, ha sikerül közös nevezőt találni a mai fesztiválfiatalsággal, ugyanakkor csalódottan távozom az "élő" fellépésükről (gyakorlatilag Paterson néha rádídzsézett Fehlmann laptop-szettjére, mindig is ez volt a módszer, de ebből itt most csak tompa puffogtatás sült ki) - hogy létezhet Orb-koncert az A Huge Ever Growing Pulsating Brain That Rules From The Centre Of The Ultraworld nélkül?!? Ez meg is rémiszt, hogy ennyire öreg vagyok, és hogy engem is elkapott a "15 évet vártam erre a koncertre" lélekállapot, ami törvényszerűen lelombozódottságba torkollik, hiszen ilyenkor soha senki sem úgy, ahogy azt. De ha eltekintek magamtól, legjobban azt sajnálom, hogy ebből a kissé szétesett, szűk másfél órából az nem jött át, ami az Orb lényege és ami miatt mindig is lehetett őket szeretni és minden hibájukat megbocsátani: a humoruk. (Eleve a nevüket a Hétalvó című Woody Allen film visítva röhögést kiváltó örömkeltő eszközétől kölcsönözték, szerencsére ilyen hatása nekik nincs.) Jó, a rövidéletű, becsődölt Badorb netlabelen kijött Barbie Girl-feldolgozással kezdtek, de az inkább csak jó poén, egyszer, az ügyesen a textúrákba dolgozott zenei viccek és a totálkész hangminták elmaradtak. Pedig, ahogy a mondás tartja: aki képes egy fél lemezoldalnyi dub-menetet azzal indítani, hogy valaki Marcus Garveynak adja ki magát a telefonban és Haile Selassiénak akar üzenetet hagyni, vagy amikor egy meztelen csigáról szóló mese van rákeverve a zenére, rossz ember nem lehet. És nálam már rég elfogyott a fű.

The Orb: Trippin' On Sunshine

4 komment

Címkék: koncert uk pixies 1989 sziget radiohead the orb ambient-house alex paterson thomas fehlmann kompakt pink foyd steve reich marcus garvey haile selassie

Sziget / 3

Igazán furcsa, hogy létezik egy együttes, amelyik megpróbál azon a keskeny palánkon egyensúlyozni, amely elválasztja egymástól Anglia legjobb együttesét és azt a sound-and-light showt, amelyen Jean Michel Jarre és Vangelis lépnek fel a gizai piramisoknál. Elsősorban azért furcsa, mert egyszer egy együttes már megpróbálkozott ezzel az akrobatikus mutatvánnyal, és bár sikerült is a dolog, tehát nem estek le egyik oldalra sem, jobbra-balra dülöngélve az egész világ előtt hülyét csináltak magukból: Pink Floydnak hívták őket, Cambridge-ből származtak, és ezekben a szuperintelligens brit egyetemi városokban keverhetnek valamit a vízbe, mert a mutatványt már lassan tíz éve megismételni próbáló Radiohead meg Oxfordhoz kötődik ezer szálon.

Amit egy hónapja Morrisseyről már leírtam, azt most a Radioheaddel kapcsolatban is le kell. Nagyon szeretem, de azért annyira nem, amennyire sokan képesek. Az OK Computert és a a Bendset a könnyűzene történetének remekművei közé sorolom, viszont az előbbi óta megjelent nagylemezeik közül egyetlen egyet sem voltam képes végighallgatni. Én a Just klipjében hisztiző vörös kis pukkancs Thom Yorke-ot bírom, az utóbbi évek művésze, Tony Blair éles hangú bírálója valahogy túlságosan Bono. Ennek, és a fesztiválkoncertekkel kapcsolatos általános előítélteimnek is az ellenére szombat este kilenc után tíz perccel szívemben azzal a várakozással érkeztem a Sziget nagyszínpadja előtti mezőre, hogy el leszek varázsolva és lefosom a bokám.



Radiohead – You and Whose Army?

Először is tiszta szerencse, hogy ott voltam húsz perccel a tervezett koncertkezdés előtt, a műsor abban a másodpercben indult. Jó jel, itt biztos valami nagyon meg lesz mondva, ha kell rá majdnem két óra. Az már kevésbé volt jó jel, hogy a mező tele volt önkívületben éneklő francia fiúkkal és lökdösődő, másfél méteres olasz leánykákkal, nagyon nehezen viselem a végig lábujjhegyen töltött koncerteket.

- Na, és akkor jó volt?
- Ez nem ilyen egyszerű.

tovább »

1 komment · 1 trackback

Címkék: 2006 koncert pink floyd uk sziget radiohead rick wakeman jean michel jarre vangelis thom yorke antony super furry animals flaming lips

Sziget / 2

Péntek este a Szigeten ismét megpróbálkoztam füleim és lelkem épségének megőrzésével, sajnos azonban csak félig sikerrel. Hallottam például másfél számot (az utolsó másfél számot!) a Sziámi együttes nagyszínpadi produkciójából. Minden rossz, amit a kedves olvasó el tud képzelni egy Sziámi koncertről a legteljesebb mértékben megfelel a valóságnak. Szerencsére nem volt több kétszáz nézőnél.

Eltöltöttem tíz percet a technomezőn is. Először a Medúza nevű alternatív breakbeat-helyszínnel próbálkoztunk, ahova szerencsére nem lehetett beférni, majd a nagy Partiarénával, ahova viszont igen. Itt megszűnt a korábbi évek nevetséges cigidizájnja, cserébe viszont annyira halk az egész, hogy simán lehet beszélgetni. A színpadon éppen DJ Storm és MC Fats produkciója zajlott, a pénteki drumandbass-est keretében. 2006-ban Magyarországon a dnb-szubkultúra nagyjából a húsz évvel ezelőtti csöves-mozgalom szintjén áll. Szar zene, elképesztő tömegek, bódult külvárosi fiatalok, nevetséges ruhák és nevetséges tánclépések. Húsz év múlva kacagva fogunk erre is visszagondolni, péntek este viszont inkább csak szörnyű volt.

A húsz perc a Táncdalfesztivál-sátor előterében is tanulságos élménynek bizonyult. Nem mintha az jobb lenne, de külföldön azért táncolnak direkt szar zenére a fiatalok, mert azt viccesnek tartják. Nálunk meg azért, mert azt sem tudják, hogy ez szar.

Scissor Sisters – Laura

A Scissor Sisters nagyszínpadi teljesítménye a legjobb POPEXTRAVAGANZA volt a Szigeten a Basement Jaxx két évvel ezelőtti produkciója óta. A buzik hozzájárulása a poptörténethez egyébként is kikerülhetetlen (a diszkót és a technót ugye teljesen, a punkot meg félig lehet az ő számlájukra írni), de amikor az ember ennyire felszabadult, ennyire könnyed és ennyire szexi produkciót lát, hajlamos arra gondolni, hogy heteroszexuálisoknak (különösen pedig heteroszexuális férfiaknak) inkább ne is legyen szabad színpadra felmászni.

A koncert egyáltalán nem volt tökéletes, a középső két lassú számot például mintha ők maguk is kínosnak találták volna. Az audiofíliát pedig kifejezetten rühellem a könnyűzenében, de ahogy itt az összes magas hang egyetlen fülhasogató masszává állt össze, azt még én is fájdalmasnak éreztem.

Vannak együttesek, amelyek csak és kizárólag New Yorkban jöhettek létre, és a Scissor Sisters teljes mértékben megfelel ennek a VU-tól a Strokes-ig tartó tradíciónak. Na nem mintha bármi közük lenne ehhez a két együtteshez: ők a metropolisz hihetetlenül gazdag diszkó-tradícióiból merítenek, amibe belefér Blondie és a Studio 54, na meg a Deee Lite és a ZE Records köré szerveződött mutánsok is. Ana Matronicon látszik, hogy faszt és pinát eszik reggelire, meg az is, hogy sokáig volt konferanszié transzvesztita klubokban. Az interakció a közönséggel példaszerű, amikor azt mondják, hogy Budapest a kedvenc városuk, azt a kutya nem hiszi el, amikor viszont hozzáteszik, hogy a kedvenc pornósztárjaik is innét származnak, mindjárt hihető az egész. Ez utóbbit speciel nem Ana mondta, hanem az a Jake Shears, aki (micsoda meglepetés, honey), határozottan megférfiasodott, versenysúlya talán a 45 kilót is elérte mára.

Talán tényleg sajnálták, hogy elmaradt a tavalyi fellépés, mindenesetre most nagyon odatették magukat. Jake tánclépései (különösen a pókfocis figura) meggyőztek, a diszkóegyütteshez képest kifejezetten kevés tagú háttérzenekar, különösen pedig annak basszusgitárosa meg simán bejátszották a nagyszínpadot. Ha pontoznék, akkor tízből nyolc egész kettő.

5 komment · 1 trackback

Címkék: 2006 koncert usa disco blondie sziget scissor sisters sziámi deee lite dj storm mc fats

Sziget / 1

A kvantitatív helyett a kvalitatív Sziget-látogatás híve vagyok. Így ugyan elvileg kisebb a valószínűsége annak, hogy az ember belefusson valami zseniális produkcióba, cserébe viszont biztos, hogy hatalmas mennyiségű szartól kíméli magát. Mondom, elvileg, mert a valóság az, hogy tucatnyi Szigettel a hátam mögött egy kezemen meg tudom számolni az itt látott emlékezetes koncertek számát. A nagy, szabadtéri fesztiválok eleve nem sok esélyt adnak az élvezhető koncerteke, és hát a Sziget legendásan harmadikvilági programkínálata sem kecsegtetett soha sok jóval.

Idén naponta egy-két koncertnél többet még véletlenül sem szeretnék felkeresni. Első nap a Franz Ferdinandot harmadszorra inkább kihagytam, így az első koncertemre csak csütörtök este került sor. Hiába a gondos programválasztás, két sokkoló zenei élmény így is ért. Egyrészt – még ha szerencsére csak messziről beszűrődve – elkaptam a Jovanotti-koncert néhány foszlányát, konkrétan például azt, amikor néhány taktust eljátszottak a Could You Be Lovedból. Ilyen borzalmat én kitalálni sem lennék képes. Azt hiszem, ha a pokolra jutok, és Belzebub felkészül belőlem, ezzel a tenyérbemászó köcsöggel fog kínozni, esetleg még mellé rendel néhány rastahajú digó hippit, hogy szívárványszínű. PACE feliratos zászlóik rúdjaival döfködjék a heréim. Che Guevara pólóban természetesen!

A másik borzalmas élmény a Volt szabadteri tánctere mellett üldögélve ért, ahol a saját szememmel láttam, amint több száz fiatal honfitársam lelkesen táncol a Crazy Town együttes Butterfly című slágerére. Abszolút nem igénylem, hogy részeg emberek popzenei lexikonokkal felvértezve menjenek bulizni, magam is játszottam már a Mo-Do együttes Supergut című klasszikusát, és egy tánctéren tényleg a fos is tud jól elsülni, de van egy szint, amely alá tilos menni, és a Butterfly bőven ez alatt van.



Wir sind Helden – Nur ein Wort

A csütörtökre kinézett koncert a közismert német popcsapat Wan2 színpadi fellépése volt. A sátor majdnem teljesen tele, a közönség 98-99 százaléka a számokat együtt ordító germánokból állt, akiknek ütemes ugrálása alatt a padló szabályosan gumiasztalként viselkedett, azt is dobálva, aki nyugton akart állni.

Furcsa, hogy a németek, ha mostanában könnyűzenéhez nyúlnak csak a két végletre hajlandóak. Van az Atari Teenage Riot- vagy éppen a Rammstein-féle militarista-nemzetiszocialista zúzás, aztán meg a Notwist, a Tocotronic és a Wir Sind Helden cuki kis prüntyögése, bájos hanggal, finom dalocskákkal, szinte már twee az egész. Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a WsH 2003-ban az electroclash-hullámot meglovagolva a Guten Tag kislemezzel futott be, de azóta határozottan elpuhultak, lemezeiket és tegnapi koncerjüket pedig alapvetően meghatározza Judith Holofernes énekesnő cuki dalolása.

A Szigeten bemutatott prodikció nem volt semmi különös, egy korrekt popegyüttes korrekt, élvezhető koncertje. Az elején még próbálkoztak angol konferálással, de aztán megérezték, hogy ez teljesen hazai pálya, és a németre szorítkoztak, amiből - akárcsak a számaikból – én egy büdös szót nem értettem. Judith élőben is bájos, énekel és gitározik (és ha az internet nem hazudik, mindezt több hónapos terhesen teszi), a fiúk mögötte pedig megbízhatóan nyomják ezeket a nem különösebben emlékezetes, viszont a popra éhes fülnek kifejezetten simogató kis dalocskákat. Volt még fúvósszekció is és nyakbaakaszthatő szintetizátor, én pedig még ma is azon gondolkodom, hogy vajon 2000 egyszerre ugráló német az ijesztőbb, vagy 2000 össze-vissza ugráló német.

(A Nur ein Wort videóklipjét is érdemes megtekinteni, tudtommal ez az első eset, hogy valaki megcsinálta a teljesen evidenst: paródiát készített Bob Dylan Subterranean Homesick Bluesából.)

6 komment

Címkék: pop koncert sziget wir sind helden jovanotti crazy town atari teenage riot rammstein notwist tocotronic

Pulp falls

Nem sikerült nőügyekről énekelni maximum két évtizedig lehet, ez immár hivatalos. Ha Jarvis Cocker nem tudott többet kihozni e kétségtelenül gazdag témából, másnak sem fog sikerülni. Sőt, az igazság az, hogy a Different Class, a St Martin’s College-be járó görög szobrásztanonc és a Disco 2000 után már ő sem ragaszkodott a témához, a Pulp utolsó két albuma, a This is Hardcore és különösen a We Love Life már szabadulni igyekezett a szexuális mizériából.

A We Love Life 2001-ben jött ki, és bár a Pulp hivatalosan nem oszlott fel, a projekt parkolópályára került. Jarvis azóta megpróbálkozott egy könnyed és szórakoztató tánczenei kísérlettel, valamelyik Harry Potter-film soundtrackjében is aktív szerepet vállalt, de leginkább visszavonultan nevelt gyereket Franciaországban meg időnként szerepelt különböző vicces angol műsorokban.



Jarvis Cocker – Cunts are Still Running the World

2006-ra Jarvis rájött, mit is kellene csinálnia 43 évesen: Mark E. Smithnek lennie. Persze kedvesebben, ügyetlenül botladozva, ahogy az egész életét csinálta, de mégis egy szépen éneklő, Sinatrával keresztezett Mark E. Smithnek, aki utálja az egészet, és munkásosztályt, királynőt meg minden egyéb marhaságot belekeverve küld el minden arra érdemest alaposan a kurva anyjába.

Grumpy old man-nek lenni igazi brit hivatás, és van rá tíz fontom, hogy nem csak Liamnál lesz előbb Sir Jarvis, hanem simán Damonnál és Thomnál is. (Ez utóbbi mellesleg biztos vissza fogja utasítani, de ebbe most ne  menjünk bele.) Elvileg még az idén ki fog jönni az első Jarvis Cocker-szólólemez, majd kiderül, hogy mennyire lesz az is ennyire politizálós-belemenős. Jarvisnak ez is jól áll, úgyhogy aggodalomra nincs ok.

1 komment · 1 trackback

Címkék: 2006 uk pulp jarvis cocker the fall mark e. smith relaxed muscle

Every Breath is a Bomb

A punkból meg ordibálós rockzenéből soha nem elég. Na jó, ez nem igaz, de ha az ember reggel óta a Blood Brothers új lemezét hallgatja, akkor így érzi. A Blood Brothers Seattle-i és a Minor Threat meg Black Flag által elindított hagyományt élesztgetik, ráadásul elég jól. Hardcore-punk (meg poszt-hardcore, noise, satöbbi), ráadásul a kisérletezgetős fajtából. Saját bevallásuk szerint mondjuk a Drive Like Jehu is hatott rájuk és kicsit hasonlítanak a Refusedhoz is.

Az első érdekesség, hogy két énekes van. Egyiküknek sem hétköznapi a hangja, Johnny Whitneynek pedig egyenesen irgalmatlanul durva. Az újabban felkapott Automatic-os Alex Pennie vagy a feloszlott Test-Icicles elbújhat mellette. Ha le kéne írnom, akkor azt mondanám, hogy olyan, mintha nyávogást, rekedtséget és ordítozást kevernénk össze, mindezt egy viszonylag magas hangban. Szarul hangzik, de nagyon jó lesz. Tényleg. Komolyan. Néha azon csodálkozom, hogy jöhet ki ilyen hang emberi lényből, néha azon, hogy lehet ilyen hanggal tisztán és dallamosan énekelni.

Mindenesetre az együttes ötödik albuma fog megjelenni októberben Young Machetes címmel és a Fugazis Guy Picciotto a producere.



The Blood Brothers - Lazer Life

Ez nem úgy kezdődik, mint egy tipikus Blood Brothers-szám. Kúl 70-es évek Miami szintivel. Persze rögtön felismerhetővé válik a fentebb már emlegetett énekről, amikor belép egy frankó pattogós dobbal együtt. A szövegről fogalmam sincs. A világon semmit nem tudtam megérteni belőle. Ez nem feltétlenül az én hibám, mert általában elég szürreális, és néha értelmetlen(nek hallátszó) dolgokat találnak ki, mint az At the Drive-in egykoron. Például a legutóbbi lemezen volt egy szám, ami arról szólt (legalábbis a címe szerint), hogy milyen az első csók egy nyilvános kivégzésen.

Na mindegy, szóval ezt a kezdést szépen húzza is tovább a két énekes, míg egyszercsak beindul egy refrénszerű közepesebb zúzás és hirtelen a szinti meg Whitney drámázni kezd. Mondom, hogy fogalmam sincs a szövegről, de biztos valami szőrnyűség történt. A refrén sírósan dühös hangulatot áraszt. Szerintem valamennyire jellemző is az egész együttesre ez a fajta összetettség és szinpadiasság: néha tragédikus érzést árasztanak súlyos brutalitással karöltve, néha mintha csak egy kisgyerek toporzékolna tehetetlenségében, ami elsőre a "mi van?" kérdését veti fel a hallgatóban. Ahhoz a meglepetéshez tudnám hasonlítani, amikor a Refused Shape of Punk to Come lemezén először hallom meg az utolsó számot. A Lazer Life következő váltása a második perc környékén történik, amikor néhány másodpercig egy gitár szól, de csak halk reszelést ad. Erre csap rá egy teljesen ordenáré zúzás. A kifinomult fülecske elsőre menekülne tőle, de igazából eléggé együtt van. Hogy külön-külön mit csinál a dob meg mondjuk a szinti alatta azt nem tudom, de érződik, hogy nem csak öncélú baszkódás, az ordítozások is jó helyen jönnek, meg a beszálló harmadik ének is tök rendben van. Aztán refrén vissza, ordibálás meg dob és vége.

Igazából azért írtam erről a számról, mert nagyon megörültem az új albumnak. Ez egy olyan együttes, akiknek eddig minden albumát szerettem. Sokan rühellik, ha rockzene okoskodásokról is szól, nem csak csajozásról meg ilyenek, de szerintem lehet ezt jól csinálni és a Blood Brothers jól csinálja. A Refused is jól csinálta. Nem rossz ez, jófejek, szerények és nem is veszik magukat túl komolyan.

1 komment

Címkék: 2006 refused minor threat black flag the blood brothers at the drive-in the automatic test-icicles fugazi hardcore-punk drive like jehu seattle

Andmoreagain

Most van az, amikor elég a punkból, meg az ordibálós rockzenéből. Esik az eső, hideg van, ráadásul megint történt egy haláleset, ami mellett magára valamit is adó zenei újság vagy éppen blog nem mehet el szó nélkül. Syd Barrett után a hatvanas évek pszichedelikus korszakának másik meghatározó alakja, Arthur Lee halt meg, ő a változatosság kedvéért leukémiában.


Alig három hét különbséggel távoztak, és ez nemcsak azért tűnik sorsszerűnek, mert Barrett még annak idején elismerően szólt Lee zenekaráról, a Love-ról, hanem mert több hasonló vonás is volt az életútjukban. Egyrészt mindketten 1967-ben, a Sgt. Pepper évében készítettek olyan albumokat, melyeket manapság már egy lapon emlegetnek a Beatles csúcslemezével: mind a Forever Changes a Love-tól, mind pedig a Piper At The Gates Of Dawn a Pink Floydtól a pszichedelikus pop gyöngyszemei, és ez kivételesen tényleg nem túlzás, mindkettőt hallani kell, na.

Másrészt mind Barrett, mind Lee 1967 után lejtőre került, köszönhetően a zsákszámra fogyasztott LSD-nek, és amúgy is ingatag idegállapotuknak. Barrettet kitették a Floydból, Lee pedig maga oszlatta fel a Love-ot, és mindketten sikertelen szólókarrierrel folytatták. Barrett két csodás szólólemeze akkor visszhang nélkül maradt, és csak szép lassan épült ki a kultusza, Lee munkái viszont eltűntek a süllyesztőben – igaz, neki az lehetett elégtétel, hogy a maga korában szintén észrevétlen Love lemezek is elnyerték méltó helyüket a panteonban.

tovább »

2 komment

Címkék: pink floyd syd barrett pszichedelikus pop love arthur lee the beatles the zombies 1967

Radios Appear

Az AC/DC-t nem szeretni nagyon nehéz lehet, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap hallgatása közben azonban semmiképpen se felejtsük el, hogy nem csak a hetvenes évek, de minden idők legjobb ausztrál rockegyüttese a Radio Birdman volt. Harminc évvel későbbről visszanézve a történetük és az életművük annyira tökéletes, hogy nehéz elhinni, nem eleve a kultstátuszra játszottak. Pedig egyáltalán nem: ők csak kőbe vésték a kulttá válás 12 pontját.



Radio Birdman – Aloha Steve and Danno
Radio Birdman – New Race

1. Egy kultzenekar legyen kategóriateremtő. Olyan helyen jöjjön létre, amely előttük kulturális sivatag volt. A Radio Birdmant 1974-ben alapította Sidneyben egy amerikai diák, a gitáros Deniz Tek, és a helyi illetőségű énekes, Rob Younger. Éveken át két valamirevaló együttes létezett csak Ausztráliában: a Birdman és az Brisbane-i Saints. Évekkel később a Misfits New Jerseyben, majd az első skandináv rockandroll-zenekarok (amelyek sok esetben máig elmennének Birdman-tribute zenekarnak) szintén a pusztaság megtermékenyítésével kezdték karrierjüket.

2. Egy kultzenekar kevés ideig létezzen. A Radio Birdman első inkarnációja mindössze négy évig működött. Ezt a modellt oly sokan követték, hogy nem is sorolnék példákat.

3. Egy kultzenekarnak kevés rajongója legyen, azok viszont életüket és vérüket is állítsák a produkció szolgálatába. A Birdmannek rövid élete alatt folyamatos nehézségei voltak a potenciális koncerthelyszínek felhajtásával. A klubok tulajdonosainak egyszerűen nem kellettek, és amikor hazai pályájuk, a Sidney-i Oxford Funhouse is be akart zárni, az együttes inkább megvette a helyet. Az itt rendszeresen összegyűlö közönség mindenre képes volt az együttesért, lefektetve az alapjait a már említett Misfits Fiend Clubjának, vagy a Turbonegro haditengerészetének, a Turbojugendnek.

tovább »

komment

Címkék: rock ramones 1978 1977 radio birdman ac/dc misfits the saints turbonegro refused ausztrália stooges mc5 minor threat black flag big black international noise conspiracy

You're not arone

A fehér zenebuzik szemében Japán igazi vörös posztó, a kivételezett ország, ahol minden (na jó, majdnem minden) nyugati eredetű lemez máshol hozzáférhetetlen bónusz cuccokkal felspécizve jelenik meg. Míg ez a fajta benyalás a japán piacnak a legnagyobb jóindulattal is minimum bosszantó, az, hogy egyesek képesek japánul felvenni a dalaikat, egyszerűen csak nevetséges. Rearn Enrish for God's sa-ke! Ebbéli meggyőződésünk szilárd és megingathatatlan, még akkor is, ha most az egyszer kvázi pozitív fényben tűntetünk fel egy ilyen eltévelyedést. Ennek pedig két és fél nyomós oka van:

1. A szóban forgó dal eredetije egy imádnivaló teenybop örökzöld 1967-ből, az I Think We're Alone Now a Tommy James & The Shondellstől (hoppá! tény #1: 1987-ben a dal Tiffany-féle plasztikpop verziója és egy másik Shondells-sláger, a Mony Mony Billy Idol-feldolgozása váltotta egymást az amerikai slágerlistán).

2. Aki 1978-ban feldolgozta ezt a remek rágógumi-klasszikust, az angolszász újhullám egyik legeredetibb fazonja, a jugoszláv-angol származású, Detroitban született, de Londonban élő, szobrásznövendékből énekesnővé avanzsáló Lene Lovich.

2 1/2: Az általa felvett japán változatban legalább a címadó sort angolul énekli (bár ez nem idegen a j-poptól, ahová ez a szám lazán sorolható).



Lene Lovich - I Think We're Alone Now (Japanese Version)

Mivel a dalt úgyis mindenki ismeri, essen inkább szó Lene Lovich-ról (eredetileg: Lili-Marlene Premilovich), akiről elöljáróban annyit, hogy amikor azt írtuk fentebb, ő "az angolszász újhullám egyik legeredetibb fazonja", azt nem feltétlenül bóknak szántuk. Először is, rémisztően néz ki - ez a szemmeresztgetős, telehennázott, ezoterikus boszorkány vs. neo-nomád vs. 1920-as évek berlini kabaré dizőze stílus mai szemmel kapásból hippigyilkos gondolatokat szül (Jó, Siouxie Sioux még nála is ijesztőbb.) Másodszor, kb. Nina Hagen, Stevie Nicks, Yoko Ono és Marlene Dietrich keveréke, ami nagyjából felerészt OK, úgy 50%-ban viszont azt jelenti, hogy vannak idegesítő vonásai, melyek közül az énekstílusa a legnyilvánvalóbb. Nem arról van szó, hogy elviselhetetlen lenne, csak ő is "az emberi hang is egy hangszer" divatos tanának híve, ami a modern popzene egyik nagy téveszméje és zsákutcája (Mert hát hová vezet ez? Csak két név: Bobby McFerrin és Björk.) Szóval, néha elég meredek dolgokat művel vokalice, és nem véletlenül vállalt bérsikítozást horrorfilmekben. Ja, és végül, harmadszor: szaxofonozik.

Egy újabb szédült tyúk, legyinthetnénk, de ne intézzük el ennyivel (hoppá! tény #2: ő írta Cerrone Supernature-jének dalszövegét), mert mindezek ellenére mégis van benne valami, ami megfogja az embert (ahogyan az már a lökött csajokkal lenni szokott), a legendás Stiff kiadónál (Ian Dury, The Damned, Madness, The Pogues...) 1978-ban megjelent bemutatkozó albuma (Stateless) a brit újhullám aranykorának egyik ritka kincse, mindenképpen érdemes vadászni rá, ha másért nem, a Lucky Number című dalért (1979-ben 3. volt a brit slágerlistán), amiből végre mindenki számára világos lesz, kinek a köpönyegéből bújt elő Gwen Stefani.

2 komment

Címkék: björk uk cerrone újhullám 1978 lene lovich tommy james & the shondells tiffany billy idol siouxie sioux nina hagen stevie nicks yoko ono marlene dietrich bobby mcferrin ian dury the damned madness the pogues gwen stefani

OOPART

Out of place artifact, röviden OOPART a régészet – pontosabban a pszeudo-régészet! – szerint minden olyan megtalált tárgy, amelynek a hivatalos tudomány aktuális állása szerint nem lenne szabad ott lennie. Ilyenek a homo sapienseket és dinoszauruszokat együtt ábrázoló perui kövek és az egyiptomi múmiákban kimutatott kokainmaradványok is. Az OOPARTokról általában gyorsan kiderül, hogy vagy hamisítványok, vagy valamilyen teljesen triviális magyarázat van rájuk, az előző kutatócsoport felejtette ott, ilyesmi. Egy kis részük azonban tényleg felfoghatatlan eredetű rejtély.

A popzenei OOPARToknak többnyire az idejük nem stimmel, a lelőhelyük általában igen. Én a klasszikus popzenei OOPARTok közé sorolom például Manuel Göttsching E2-E4 című 1981-ben felvett albumát, ami szemben a Kraftwerk pöpec elektropopjával, úgy techno, ahogy azt jónéhány évvel később feltalálták. Ha valaki tud hasonló anomáliáról, a kommentek közt nyugodtan jelezze. Most azonban egy olyan OOPARTról lesz szó, amelynek az ideje stimmel, a tere viszont egyáltalán nem. 1965-ben primitív garázspunkot játszani teljesen helyénvaló volt – na de Peruban???



Los Saicos - Demolición

A Los Saicos Limában létezett a hatvanas évek közepén, nagyjából Mario Vargas Llosa szárnybontogatásával egyidőben, csak hogy tágabb kulturális kontextusba helyezzük a dolgokat. Eredetileg Sadicosnak hívták őket, de mivel a szadistázás sok lett volna a harmadik világban, kivettek egy betűt, mert így úgy hangozhattak spanyolul, mint a Psychos. Egyáltalán nem valamiféle underground színtér hősei voltak, nem is volt akkor és ott olyan, rendszeresen felléptek a tévében, sok rajongójuk volt, minden ilyesmi. 1968-ban azonban egy katonai puccs véget vetett a viszonylag viruló kulturális életnek, rockzenét például gyakorlatilag tilos volt játszani. A Saicos feloszlott, lemezeiket pedig éppen úgy por lepte be, mint azon inkák alkotásait, akiket muszáj akár indokolatlanul is belerángatni minden Peruval kapcsolatos írásba.

A Saicos hat kislemezére, a perui garázsrock Machu Picchujára, a spanyol Munster Records, a műfaj talán legjelentősebb (újra)kiadója bukkant rá néhány éve. Az általuk kiadott cédének köszönhetően hallhatta meg végre az egész világ azt az ordítást, amelynek a poptörténet panteonjában simán Little Richard a-wop-bop-a-loo-lop a-lop-bam-boo üvöltése, vagy hogy a garázsban maradjunk, a Sonics Psychojának artikulálatlan vonyításai mellett lenne a helye. A Demolición nem egy műfaj utolsó, értéktelen cseppeinek kifacsarása, ahogy az néhány bejegyzéssel ezelőtt már kifogásolva lett, hanem egy olyan dal, ami nélkül zenebuzi élete nem lehet teljes.

Előre szólok, hogy amikor a 29. másodpercben először harsan fel a TA TA TA TA TA TA YA YA YA YA ordítás, onnét nincs visszaút. Én tudom, hónapok óta ezt üvöltöm minden élethelyzetben. Hogy a fenébe tudott egy, a popzenei isten háta mögött ennyire eldugott városban létező együttes ráhibázni egy olyan dalra, amihez hasonlót akkoriban csak néhány ezer kilométerre északra lehetett hallani, amikor a már említett Sonics és a Louie Louie-t sikerre vivő Kingsmen a könnyen eljáró kezükről ismert, Seattle környéki bunkó fiataloknak játszott a lehető legzajosabban, csak nehogy balhé legyen? Hogy tudtak egy ennyire punk szöveget megszülni (Pusztítsuk el a pályaudvart / Szeretünk a levegőbe repíteni pályaudvarokat / ROMBOLNI ROMBOLNI ROMBOLNI) ? Kicsit olyan ez, mint a hetvenes évek végének Beatricéje, amelyről Nagy Feró a mai napig állítja, úgy játszottak punkot, hogy fogalmuk sem volt, hogy az már létezik.

TA TA TA TA TA TA YA YA YA YA!!!!!

10 komment

Címkék: los saicos the kingsmen the sonics peru 1965 garage rock beatrice nagy feró manuel göttsching little richard

Perverse on purpose

Furcsa együttes a Long Blondes. Öten vannak, lányok meg fiúk Sheffieldből, és az eddigi kislemezeik alapján érdekes zenéket hallgathattak, mielőtt megcsinálták a sajátjukat. A számaikban van hatvanas girlie pop, mint a Pipettesben, egy kis glames csillogás, Blondie New Yorkja, meg posztpunkos szárazság is.  Nem szeretem az ilyen kevert megfejtéseket, mert nem ebből fog kiderülni milyen egy együttes vagy szám, de a Long Blondes abban a különleges helyzetben van, hogy ezek a dolgok szervesen tök jó befolyással voltak rájuk. Nem érződik semmiféle erölködés. Saját szavaikkal: "We do not listen to The Beatles, The Rolling Stones, Jimi Hendrix, The Doors or Bob Dylan. We chose an instrument each and learnt to play it." Megemlítik még a korai Roxy Musicot: "We inherit the aesthetics of early Roxy Music. We have a lot of influences, sometimes we sound a bit like them, sometimes we sound a lot like them. Sometimes we sound nothing like them at all."

Egyrészt ez királyság, másrészt ettől a hozzáállástól lesz a zene olyan megközelíthetetlen előszörre. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most az, vagy olyan mintha. Mintha mostani lányok egy randira beöltöznének hatvanas évekbeli amcsi ruhákba és úgy viselkednének mintha akkor lennének és aztán kiröhögnének, mert nem érted mi van és közölnék, hogy meg akarnak dugni, te meg úgy ülsz ott, mint William Miller az Almost Famousből és csak bámulsz, amikor körülugrálnak a rockmúzsák a hotelszoba ágyánál. Mondom, hogy furcsa. Ráadásul az énekesnő hangjában van valami leszbikus.



The Long Blondes - Fulwood Babylon

A Fulwood Babylon az új kislemezük, a Weekend Without Make-Up b-oldala, amely Erol Alkannal, a Trash urával készült. Maga a szám ismét egy fura kis darab. Eleve úgy kezdődik, hogy az énekeslány azt suttogja többször és direkt vékonyka hangon, hogy "people think I'm being perverse on purpose".

Ilyen intro után indul egy jó kis retro-diszkó sláger, aztán teljesen monoton végig. Nem unalmas, nem arról van szó, jó a refrén is, csak egy cseppet nyomasztó, hogy nem történik semmi. Olyan mocskos is, mintha végig az elfojtott perverzióról lenne szó. Igazából ettől olyan állat táncparkett-sláger még akkor is, ha nincs benne semmi igazán parkettőrjítő. Csak kíméletlenül megy végig a menetelős dob, ami dikszósra vált a refrénnél. Az meg asszem arról szól, hogy azzal akarják lenyűgözni szegény énekesnőt különféle férfiak, hogy olyannak mutatják magukat, amilyenről azt hiszik, hogy ő ezt akarja. De nem: "Girls fantasise on school trips to galleries, of men who don't meet their parents’ expectations, who want to introduce them to illicit Russ Meyer films, and dance 'til dawn, to old Kinks records".

Rendkívül jól hangzik. Valami ilyesmiről próbáltam beszélni az elején, ilyen az egész zenekar. Nem is tudom jobban érzékeltetni, egyszerűen el kell képzelni, hogy egyszer úgy csajozik az ember, hogy hajnalig Kinks lemezekre táncol meg mondjuk a Motor Psychot nézi meg egy autósmoziban a csaj vállát markolászva. És minderről a lányok álmodoznak, amikor iskolai kiállítás-látogatáson vannak. Itt valami nincs rendben, de tényleg.

4 komment

Címkék: 2006 pop uk long blondes pipettes roxy music erol alkan the kinks

He's The Kind Of Person, You Just Gonna See Him If You Can

Ha kicsit megkésve is, de azért illik legalább egy gesztussal megemlékezni a pár napja meghalt Syd Barrettről. Túl sok újat nincs értelme hozzáfűzni a neten bárhol fellelhető nekrológokhoz, abba a vitába pedig végképp nem lenne stílusos épp most belemenni, hogy akkor Syd szétsavazta-e az agyát, vagy csak simán skizofrén volt.


Tehát ez a megemlékezés rendhagyó lesz, hiszen nem Sydről, hanem talán legtökéletesebb követőjéről, Robyn Hitchcockról lesz szó. Sőt, neki is a Soft Boys nevű zenekaráról, amely sajnálatosan ismeretlennek számít még mindig, pedig az együttes második lemeze, az Underwater Moonlight már régóta kanonizálva lett minden idők x ezer legjobb albuma között. A megjelenésekor, 1980-ban ugyanis senkit sem érdekelt a Barrett-i dallamvilágot Byrds-gitárhangokkal ötvöző pszichedelikus pop, az ún. "pszichedelikus revival" pedig csak az Echo and the Bunnymenig vagy a Teardrop Explodes-ig terjedt ki Angliában. A Soft Boys röviddel később fel is oszlott, Hitchcock pedig szép lassan kultfigura lett az amerikai college rádiók hallgatói körében, és akkorra már beérett a munkája gyümölcse is: az R.E.M. a tagok bevallása szerint sehol sem lenne az Underwater Moonlight nélkül, és a kaliforniai punk/indie színtér számos előadója is főhajtással adózott a Soft Boysnak, legismertebb talán a Circle Jerks I Wanna Destroy You-feldolgozása, de koncerten játszotta a számot a Replacements is.

The Soft Boys - Vegetable Man

Hogy a Soft Boys a maga idejében nem lehetett sikeres, az Robyn Hitchcocknak köszönhető, és az ő vonzalmának John Lennon, Bob Dylan, a brit folk rock és Syd Barrett iránt - vagyis minden iránt, ami a posztpunk/új hullám idején nem volt divatos. Valamennyi elődje közül Barrett jelentette rá a legkomolyabb hatást, és neki is észrevehetően a játékosabb, folkosabb dalai, nem pedig a kaotikus, space rockot megelőlegező agymenései. Mert Barrett amellett, hogy az űrbe katapultálta a rockzenét, sajátosan földi, ironikus humorral is rendelkezett, és ez utóbbinak Hitchcock sincs híján. A szövegek mellett az énekhang is emlékeztet Sydre, sőt, néha a megszólalásig egyezik vele. Erre a legjobb példa egy kiadatlan 1967-es Pink Floyd dal, a Vegetable Man feldolgozása, melynek eredetijét már annyira betegesnek találta a kiadó, hogy elzárkózott a megjelentetésétől. A Soft Boys jó tíz évvel később eljátszotta a dalt, amely ha lehet, még neurotikusabb és hatásosabb, mint a Floyd sebtében rögzített eredetije. Hitchcock pedig hátborzongatóan hitelesen érzi át, amint Barrett "hiába keres egy helyet, ami neki való". Ő annyival szerencsésebb példaképénél, hogy megtalálta.

2 komment · 2 trackback

Címkék: pink floyd john lennon syd barrett soft boys robyn hitchcock pszichedelikus pop byrds echo and the bunnymen teardrop explodes r.e.m. circle jerks replacements bob dylan folk rock 1980

Get Off My Case

A cikkünkben tárgyalt zenekar annyira obskúrusnak számít, hogy nemhogy fansite-ja nincs, de a google egy épkézláb fotót sem ad ki róla (amit mi szereztünk, ahhoz egy ügyes kis trükk kellett). Pedig a különböző zenei fórumok észosztóinak egybehangzó állítása szerint a Comateens megérdemelte volna a nagyobb figyelmet és sikert - és akkor ezennel ezt a véleményt mi is aláírjuk itt. Nem is lehetne jobbkor feléleszteni a Kómába esett tinédzsereket, hiszen még javában tetőzik a nyolcvanas évek eleji new wave / no wave / poszt-punk / punk-funk / mutáns diszkó / és hívjuk akárhogy színtereit recikláló divathullám, az e rövid kreatív robbanásnyi korszakot majmoló mai zenekarok mellett természetszerűleg exhumálódnak az akkori együttesek is. Mi most - ahogyan az első mondatból az már kiderült - nagyon mélyre ástunk le, de megérte.

Comateens - Get Off My Case

A Comateenst a Ramones Sweet Ramona című számának ihletője, Ramona Jan (gitár) és Nic North (ének, basszusgitár) alakították egy Rolly nevű dobgép kíséretével New Yorkban 1979-ben, működésük hat éve alatt aztán elég gyakran változott a felállás, persze ez lényegtelen. Kezdetben ilyen Cramps-B-52's-hibrid zenét csináltak, a bizarro-rockból aztán hamar átcsaptak újhullámba, annak is a táncolható, bulizósabb fajtájába. Kis ráhagyással besorolhatjuk őket abba az erősen vitatott "white funk" vonalba, ahová pl. a Talking Headset szokás (az megvan, hogy őket George Clinton úgy jellemezte: "p-funk fehéreknek"?)

Három albumuk jelent meg, tessék utánuk keresni, mindegyiken van 1-2 gyöngyszem, mint a nekrofil szerelmesdal Cool Chick, a Beavis & Buttheadben is szereplő The Late Mistake, vagy az itt szereplő Get Off My Case '83-ból (ami a Freeform Five kiváló Misch Masch mixcédéjén is helyet kapott).

A Comateensben pont az a jó, ami az új-újhullámos zenekarok 95%-ban rossz: hogy ilyen primitív dobgép-alapokat, gumilabdaként pattogó basszusfutamokat, gagyi szintihangokat és goofball szövegeket csak ott és akkor lehetett lemezre rögzíteni. Gyerünk, rázzátok azokat a csontvázakat!

komment · 1 trackback

Címkék: usa new wave ramones comateens cramps beavis & butthead talking heads george clinton punk-funk freeform five b-52's 1983

Our Band Could Be Your Life

Vasárnap Zágrábban másodszor láttam színpadon a Pixiest, Frank Blacket pedig egy szólókoncerttel együtt így összesen harmadszor. Amikor popzenei amatőrök megtudván, hogy ez a hobbim, megkérdezik mi is a kedvenc együttesem, általában a zenebuzik nemzetközi egyezményét, a hülye mosolyt szoktam visszaválaszolni. A ZENÉT szeretem köcsögök, hogy lenne már kedvenc együttesem meg kedvenc stílusom? Az azonban a helyzet, hogy mégis a Pixies áll nálam a legközelebb a kedvenc együttes státuszához.

Frank Blacket a Catholicsszel 2003 novemberében láttam először Bécsben, 400 ember előtt a Szeneben. Körülbelül 5 méterre álltam tőle, játszott néhány Pixies számot is, de ezek nélkül is tökéletes lett volna az élmény. Ekkor még szó sem volt újraalakulásról, viszont amikor már volt, akkor volt annyi eszem, hogy ne egy wiener neustadti fesztiválon nézzem meg őket a Toten Hosen előtt, hanem 2004 nyarán Berlinben egy saját koncerten (amin mellesleg az akkor még bájosan kezdő Franz Ferdinand volt az Ash előtt az első előzenekar). Repülőjegyekkel, szállással meg minden egyébbel együtt egy cseppet többe került, mint a Népi Papa és a Haverok bármely fellépése, ám ennek ellenére minden egyes fillért tökéletesen megért a produkció. Soha nem gondoltam volna, hogy leszek még Pixies koncerten, és a vén faszok kaszaturnéival szembeni általános ellenérzéseimet egyből ki is dobtam a kukába az első adandó alkalommal.



Pixies – Nimrod’s Son
Pixies – Hey
Pixies – La La Love You

Ezekkel az előzményekkel Zágrábban már nem éreztem, hogy muszáj lenne az első sorból végigüvölteni minden egyes szót. A Morrissey koncerttel kapcsolatos bejegyzésben pedzegetett infó a horvátok kulturális fejlettségéről valószínűleg tényleg igaz: a vasárnapi koncert is a tréfás nevű Salata sportcentrum szabadtéri jéghokipályáján volt, akárcsak Moz zágrábi fellépése. A helyszín csurig tele, ez olyan 3000 ember lehetett, a szövegeket a hátsó sorokban is majd mindenki fejből ordította. Budapesten gondolom az A38-at lehetne a Pixiesre megtölteni. Három nappal korábban az első európai fellépés mellesleg Prágában egy tényleg A38 méretű helyen volt, de nálunk ilyen sincs. Se nem vagyunk annyira menők, hogy normális könnyűzenei produkciók ide akarjanak jönni, se nincs itt akkora kereslet a színvonalra, hogy kénytelenek legyenek.

tovább »

3 komment

Címkék: indie 2006 rock koncert usa the clash franz ferdinand morrissey pixies frank black kim deal ash horvátország buddy holly brian wilson john lennon 1987 1989

Sea Sex And Sun

Köztudott, hogy a frankofón könnyűzene legnagyobb botrányhős-zseni-kujonja mennyire pörgött az afrikai, afro-kubai ritmusokon, no meg a reggae-n (az Aux Armes Et Caetera című albumán Jamaika dob-basszus alappillérei, Sly & Robbie és Rita Marley működtek közre; a lemezen hallható Marseillaise-feldolgozással a konzervatív franciákat, néhány pornográfba hajló sorával Bob Marleyt sikerült magára haragítania). Azt viszont gyaníthatóan csak kevesen tudják - vagy kevesebb szó esik róla - hogy Gainsbourg diszkóban is eléggé ott volt. A '69-es Je T'Aime…Moi Non Plus, majd a '72-es La Décadanse (amihez az állva, hátulról behatolós pozitúrát imitáló tánc járta) faszállító hangszereléseivel megágyazott a Cerrone-féle buja franko-diszkónak, aztán  a '75-ös, Lolita Go Home című középtempós numerával, illetve annak a műfajhoz képest is risque szövegével rögtön jól meg is rontotta azt. A maga részéről pedig '78-ban jutott a csúcsra a beszédes című Sea Sex And Sunnal.



Serge Gainsbourg - Sea Sex And Sun (Version Anglaise)

A feszesseggű grúvon sasszézó, búgatóporral megszórt diszkószám eredetileg a Les Bronzés című tipikusan franciásan wacky vígjáték (nyaralás = tengerpart + vicces helyzetek x szabad a szex) főcímzenéjének készült, de ha valaki nem ássa elő a filmet, nyilván nem veszt vele semmit. Viszont ezt a dalt egész egyszerűen mindenkinek ismernie kell. Pontosabban, az angol verziót, mert azt érteni is lehet, és a bájosan borzalmas francia akcentus miatt sokkal viccesebb. "Elnézést, francia vagyok, sajnos nem beszélek jól angolul" - kezdi az ismerkedést a strandon a Popzene Legellenállhatatlanabb Liliomtiprója, aki ezután rögtön rá is tér a tárgyra: "Azt szeretném mondani, kegyed a legszebb hölgy, akit valaha láttam, és szeretnék lefeküdni magával." Rajt-cél győzelem, Gainsbourg keze ekkor már a "ránézésre 16, de mosolya alapján 22 éves" lány combján felfelé halad a bikini alsóval takart cél felé, de azért AZ előtt még elejt egy zsötemet ("ezt én nagyon tudom ám mondani", közli, és közben Jane Birkinre gondol), bár ez nála csak formaság. Csak akkor próbáljuk utána, ha pózoltunk már lemezborítón félmeztelenül a kiskorú lányunkkal az ágyon fekve, valamint élő tévéadásban azt mondtuk Whitney Houstonnak, hogy meg akarjuk baszni.

2 komment

Címkék: serge gainsbourg disco franciaország sly & robbie rita marley bob marley cerrone jane birkin whitney houston 1978

Fight ‘til the end

Egy szám, amiben minden benne van, ami ahhoz kell, hogy egy filmben az előtérben szóljon mialatt a főhős sikereinek legjobb pillanatai vezetik el a szenvedések után ahhoz, hogy megtanuljon valami hülyén elnevezett rúgást (amit a mester elismerő fejbólintással jelez), vagy próbatételeken keresztül eljusson a végső összecsapáshoz. Ehhez mondjuk kell a nyolcvanas évek közepe.

Ez a Karatekölyökben akkor szól, amikor Daniel Larusso egy kis bizonytalanságot követően simán lezúzza az újabb és újabb ellenfeleket a mindent eldöntő versenyen. Nem íródhatott volna máskor, annyira 80-as évek. Baszomnagy rockszám. Foci vagy rögbistadion illik hozzá, ahol a gitárszóló közben kigyullad a gitár, műanyagszagú füst önti el a bandát és tűzijáték robban. Cicanacis, feltupírozott hajú csajok várakoznak a backstageben. Olyan mint az Eye of the Tiger. A mély, tökös férfitorkú Diamond Joe mintha csak magát bíztatná a kapuzárási pánik ellenére vagy a fiacskáját, hogy egyszer majd neki is sikerül "férfivá válnia". Olyan hévvel nyomja végig a számot, amit csak a filmmel magával lehet rendesen érzékeltetni. Őszintén szólva Joeról nem is akarok többet írni, mert soha életemben még a nevét sem hallottam ezen kívül. Állítólag Elvisnek nagy haverja volt.


Joe Esposito - You're The Best

"Try to be best
‘Cause you’re only a man
And a man’s gotta learn to take it"

Ilyen kezdés után azt hihetnék, hogy ezt nem lehet fokozni. Beavatás a férfikorba, küzdelem, nők, dugás - minden itt van.

"Fight ‘til the end
Cause your life will depend
On the strength that you have inside you"

Harcolni végig, erő benned-belül, az számít csak. Azért ez már valami, ettől függ az életünk! Alatta sulykolós stadionrock gitár, Gyémánt Joe meg szigorúan, de vállveregetve nyomja, mintha csak ott állna Larusso mellett a ringnél, vagy tökömtudja hogy hívjáknál. És ez még nem minden, a refrén egyszerűen felülmúlhatatlan. Felemelt hangon (kizúg belőle a pátosz), az "around"-nál kórusban. Nem lehet utálni. Az elhalkulásával kell végetérnie a számnak.

Picit megható, nekem nosztalgikus is, mert a világ egyik legjobb filmjéből van. Akinek szüksége van egy kis önbizalomra, mert karateversenye lesz, az hallgassa meg és garantáltan nyerni fog. Én csak ennyit tudok mondani:

"You’re the best!
Around!
Nothing’s gonna ever keep you down
You’re the Best!
Around!
Nothing’s gonna ever keep you down
You’re the Best!
Around!
Nothing’s gonna ever keep you dow-ow-ow-ow-own"

3 komment

Címkék: usa joe esposito soundtrack elvis presley 1984

Tits-out Teenage Terror Totty

"I am into loud, fast, violent rock'n'roll music and mindless bubblegum pop that makes me smile." Az idézet – akárcsak e bejegyzés címe - Steven Wellstől, az NME egykori, illetve a Guardian és a Playlouder jelenlegi szerzőjétől származik. Korunk nagy popújságírója ő, cikkei a véresen komolyan vett, okosságokkal teli kritikák és fícsörök tökéletes ellenpontjai, tele nagybetűkkel, felkiáltójelekkel és csúnya szavakkal.



Screeching Weasel – Kamala’s Too Nice
Screeching Weasel – Veronica Hates Me
Screeching Weasel – The Science of Myth

A chicagói, több feloszlás után 2003-ban végérvényesen megszűnt Screeching Weasel azon kevés együttesek közé tartozott, amelyek a mosolyogtató rágógumi-pop és a gyors, agresszív rock’n’roll tökéletes metszéspontjában helyezkednek el, így tehát kétszeresen is imádnivaló. Ezt a formulát természetesen a Ramonesból sikerült leszármaztatniuk, az SW-t eleve egy Ramones-koncert után szülte meg az énekes, fővezér, szövegíró és időnként gitáros Ben Weasel. Ő a nyolcvanas és kilencvenes évek amerikai punkjának kultikus figurája, a Maximum Rocknroll überfanzin kolumnistája, akit a tarajosok egyik fele gyűlölt, a másik meg istenként tisztelt. (Érdekes adat: amikor 1995-ben a Green Day a Budapest Sportcsarnokban játszott, az a The Riverdales volt az előzenekar, amelyik akkor éppen B. Weasel első számú együttese volt, amíg a SW pihent.)

Ez a három szám az együttes csúcslemezéről, az 1991-es My Brain Hurtsről származik. Rockandroll a maximumra tekerve, rágógumi a maximumra tekerve, Ben Weasel pedig annyira affektál, hogy a szöveget hozzáolvasva is alig érteni. Magyarországon műveltebb körökben a deszkáspunk kifejezés sértésnek számít, pedig ugyan. Ahogy a Buzzcocks poppunkja szerethető, ugyanúgy lehet imádni ezeket az alig két perces, hihetetlenül fülbemászó dalocskákat.

komment

Címkék: punk usa screeching weasel buzzcocks ramones green day 1991

Viva Him

Nagyon-nagyon szeretem Morrisseyt, annyira viszont mégsem. Nem tartom a Smithst az utóbbi 25 év legnagyobb együttesének, és a főhős számtalan vonása idegesít, némelyik pedig kifejezetten taszít, lásd szerep túljátszása és agresszív vegetarianizmus. Nem vagyok tehát elvakult Morrissey-rajongó, szövegírói és előadóművészi nagyságának elismerése mellett is azt kell mondanom, annyira legbelül soha nem tudott ő megérinteni, mint Joe Strummer, Brian Wilson, és még sokan mások.

Morrissey

Morrissey – You Have Killed Me (Live in Budapest, 2006-07-05)
Morrissey – Human Being (Live in Budapest, 2006-07-05)

Mindezek ellenére a július 4-i koncert minden igényt maximálisan kielégítő, retinába, hallójáratba örökre beleégő élmény volt.
1. Minden aggodalmam ellenére egyáltalán nem voltak kínosan kevesen, még ha a teltház messze is volt.
2. Morrissey hangja az eddigi életemben élőben hallott talán legkarizmatikusabb hang, egyszerűen tökéletesen szólt.
3. Morrissey az általam látott előadók közül egészen biztosan a leglenyűgözőbb színpadi jelenléttel rendelkezik, ahogy a mikrofon zsinórját rázza, ahogy végiggesztikulálja a számokat, egyszerűen nem lehet levenni róla a szemet.
4. Kelet-Európa csodálatos szopatása gyönyörű volt.
Morrissey: Tomorrow is Croatia for us.
Közönségből valaki: Noooooooo.
Morrissey: Why?
Közönségből valaki: We have better beer!
Morrissey azzal a hanglejtéssel, amihez egyszerre jár szemöldök fel- és összevonás, amire csak angol ember képes és ami után még egy magyar is megérzi, hogy jobb lenne kussolni: You. Have. Better. Beer.
5. A fantasztikus New York Dolls-feldolgozás.
6. Hallhattam a Panicet élőben, még ha ez is volt talán az este leggyengébb, leghaknibb száma.
7. Nincs még egy ember a világon, akitől el lehet fogadni, hogy egy 12x8-as Oscar Wilde kép előtt letépje magáról az ingét, és bevágja a közönségbe.
8. Még ha a színpadra nem is rohant fel senki megölelni, virágot azért kapott.
9. Morrissey megdöbbentően mert rockolni, egy Red Hot Chili Pepperses és Smashing Pumpkinsos kísérőzenekarral ez talán annyira nem meglepő, de amikor már pozanszóló is volt, konkrétan attól kezdtem félni, hogy a végén még maga a főnök is elkezd bulizni.
10. Morrissey egész egyszerűen egy csodálatos férfi.

(Morrissey aktuális lemeze, a Ringleader of the Tormentors Horvátországban az 5. helyig mászott a slágerlistán, és a budapesti fellépés másnapján tartott zágrábi koncerten háromezren voltak. Valamint a sörük is jobb.)

((Köszönet Greenmindnak az mp3-akért, Becherpignek a képért))

3 komment

Címkék: 2006 koncert magyarország morrissey uk red hot chili peppers smashing pumpkins the smiths new york dolls

Rúgd Ki A Lekvárt!

A RKAL! Magyarországon beszerezhetetlen zenékhez csinál kedvet. Ha valamelyik itt szereplő művész jogi képviselője vagy, és szeretnéd, hogy egy fájl lekerüljön innen, írj a szerkKUKACmatulaPONThu címre, és azonnal intézkedünk.

A nem zenével foglalkozó kommenteket azonnal töröljük.

Utolsó kommentek

Friss topikok

A világ fülel

süti beállítások módosítása